Az Upanishadokat, melyek kb. i.e. 700-200 között íródtak, az indiai filozófia velejének tartják. A hinduizmus ősi szövegeihez tartoznak, még ma is terjesztik és sokszor idézik őket. Legtöbbjük a Védák, a legrégebbi indiai vallási iratok része, ami négy gyűjteményből áll: ezek a Rig Véda, a Sama Véda, a Yajur Véda és az Atharva Véda.
A Tattiriya-Upanishad, II. részének 3.1 szakaszában ezt olvassuk: Az ember szellemi teste a következőkből áll „Yajur-Véda a fej, Rig-Véda a jobb kar, Sama-Véda a bal kar, az Upanishadok a szív és az Athar-Véda az alapzat”.
Az Upanishadok magyarázatok és párbeszédek hatalmas és átfogó gyűjteménye, melyeknek legnagyobb része egy mester és a tanítványa között zajlik, de vannak királyok és bölcsek közötti párbeszédek is. Ez a gyűjtemény az egyetemes filozófia számos szellemi témáját érinti, de elsősorban azzal foglalkozik, különböző nézőpontok és összefüggések alapján, hogy hogyan lehet felülkerekedni a születés és halál körforgásán.
A Chandogya Upanishad Shandilya bölcsességével ismertet meg minket néhány szóban:
Brahma minden. Belőle keletkezik, benne merül el és benne lélegzik a világegyetem. Ezért az embernek nyugodt elmével kellene Brahmára gondolnia. Az ember azonban nagyrészt akarat. Amit akar ebben a világban, azzá válik, amikor elhagyja azt. Bárcsak tudatában lenne ennek, amikor az akaratát formálja.
Brahma, az én szívem mélyén lévő önvalóm, kisebb, mint egy rizsszem, kisebb, mint egy árpaszem, kisebb, mint egy mustármag, kisebb, mint egy kölesszem. Ő, az én szívem mélyén lévő önvalóm, nagyobb, mint a középső övezet, nagyobb, mint a menny, mindezeknél a világoknál nagyobb.
Ő az, aki a világegyetemet alkotta, aki minden vágyat táplál, akiben minden illat, minden íz benne foglaltatik, aki mindent átölel, aki sohasem beszél és sohasem vágyakozik – Ő az én szívem mélyén lévő önvalóm. Ő az, Brahma. Amikor elhagyom ezt a világot, bizonyosan találkozom majd Vele: aki ebben a hitben él és nincs kétsége efelől, az biztosan eljut ehhez az Istenséghez. Így szólt Sandilya, igen, ezt mondta. (3 rész, 14. khanda)
Az emberiséget évezredeken keresztül arra tanították, hogy ne önmagán kívül keressen, mert az nem vezet sehová. Csak a „megfordulás”, az önmagán belül való keresés teszi lehetővé az ember számára, hogy legyőzze és feloldja az ellentéteket, amelyek oly szembetűnőek és erőteljesek a külső világban. Ha egyesíteni tudjuk Atmant – a legbenső önvalónkat – Brahmával – a világ teremtőjével, – akkor nincs többé elválasztottság sem kettősség, nem létezik többé az élet és halál váltakozása.
Ezért a Prasshna Upanishad (VI. kérdés) azt állítja:
Ahogy a folyóvizek, amelyek az óceán felé haladnak, amint elérik azt, eltűnnek benne, elvesztik a nevüket és a formájukat és egyszerűen óceánná válnak, éppúgy a látó tizenhat formája (1), akinek a célja a Purusha (2), eltűnik a Purushában, amint eléri Őt, nem lesz többé neve, sem formája, hanem egyszerűen Purushának hívják majd. Megszabadul a részektől és halhatatlanná válik. Amint a következő vers mondja:
Ismerd meg Őt, a Purushát, akiben a részek összeilleszkednek, mint a küllők a kerékagyban, mert ő az egyedül, akit meg kell ismerned ahhoz, hogy a halál ne férhessen hozzád többé.
Pippalada azt mondta nékik: Mindeddig bizony, a Legfelsőbb Brahmát ismerem; semmi sincs, ami nála magasztosabb lenne.
A kerék agya az, ahol minden megnyilvánulás eggyé válik, ez az a forrás, amiből minden kiárad, az az Önvaló, amelynek felismerése egy olyan tudatállapothoz vezet, ami „nem ebből a világból való”. Olyan ez, mint az óceán egyetemes tudata, ahová minden folyó igyekszik feladva a saját egyéniségét. Ehhez a tudatállapothoz képest minden megnyilvánulás – beleértve az élet és halál kerekét is – elhalványul.
Az Upanishadok az emberiség útjának hatalmas tanúságtételei közé tartoznak, ez az az út, ami az ember öntudatra ébredése után be fog teljesülni. „Ember, ismerd meg önmagad!” – ez a felszólítás, ami a delphoi templom bejárati homlokzatán állt, egy egyetemes csillag, ami az egész út során vezet minket.
Keresd meg az igaz önvalódat és válj eggyé vele!
—————
1. Eszerint a tanítás szerint az emberi lény 16 részből áll.
2. Forrástól, illetve történelmi időszámítástól függően a Purusha a kozmikus embert vagy önvalót, a tudatot és az egyetemes elvet jelöli.