Isten és ördög (Sermo II)
A holtak […] felkiáltottak: Tudni akarjuk , hol van Isten?Meghalt?
Basilides ezt válaszolta nekik: Isten nem halt meg, ugyanúgy él, mint valaha , és a következő magyarázata elsőre megdöbbent bennünket:
Isten teremtmény, mert ő valami meghatározott identitással bír,, és ezért a pleromától megkülönböztetett valami […] Kevésbé megkülönböztethető, mint a többi teremtmény, mert lényének alapja a tényleges teljesség, míg az ördög lénye a tényleges üresség. Mind Isten, mind az ördög a pleromában egységben élő erőket szemlélteti.
Mi, emberek, akikben a pleroma szétszakad, a benne egyesülő dualitást két, egymással ellentétes erőként érzékeljük.
Lelkünk két világban él:
Egyrészt tér-idő-fizikai természetben, amelynek középpontjában az én tudat áll. Másrészt lelki-szellemi természetben: a lélek maga a pleroma, mint az örök és végtelen része. Mivel a lélek már nincs tudatában eredetének tudattalan térként rejti magában a pleromát és minden aktív erejét. Ezek képekben és szimbólumokban képesek csak közölni magukat a kutató lélekkel. Ezeket a szimbólumokat nevezi Jung archetípusoknak.
Jung szerint az archetípusok a pleroma aktív erőinek ősformái, amelyek képeket, látomásokat, álmokat és szimbólumokat generálhatnak az emberi lélekben, mint például Isten és az ördög ellentétpárja, egy olyan kép, amely látensen jelen van minden emberi lélekben. Következésképpen Jung számára az archetípusok titokzatos alakjai kincseket őriznek a kollektív tudattalanban. Így a lény az azonosítás lényegéből fakadóan mindig megkülönbözteti őket a pleromától.
Az emberi élet két ellentét közötti feszültségben történik meg. Jung azt mondja: „A rossz a jó szükséges ellentéte, amely nélkül szintén nem lenne jó. Ezért az előbbit még csak el sem lehet gondolni.” [1]
A két világban élő lélek azt vetíti ki a fizikai világba, amit bensőleg pszichikailag megtapasztal. Vajon ő maga a teremtője ezeknek az ellentéteknek?
Ez a feszültséggel teli élet, amely egy tudatos és egy tudattalan térben zajlik, „a közönséges kauzalitás elvétől eltérő elvnek” felel meg.
Jung ezt az elvet szinkronicitásnak nevezi : két vagy több egymással ok-okozati összefüggésben nem álló, azonos vagy hasonló jelentésű esemény időbeli egybeesése. Ez egy élmény relatív vagy szubjektív egyidejűsége. Az élmény jelentésadó aspektusa, a kapcsolódás nem a külső eseményben rejlik, hanem annak jelentésében, amelyet a lélek ad neki. Például egy archetípus egyszerre fordulhat elő pszichikailag és egy kapcsolódó fizikai eseményben.
Jung el is mesél egy ilyen szinkronisztikus eseményt. Pontosan abban a pillanatban, amikor egy páciens elmesélte neki egy álmát, amelyben egy szkarabeust (az újjászületés archetipikus szimbólumát) kapott ajándékba, egy közönséges rózsabogár (hasonló rovar) csöndesen nekiütközött az ablaknak. [2]
A test és a tudat vagy az anyag és a szellem ellentétei ugyanabban a talajban gyökereznek?
A külső és a belső világ e feszült konfliktusában a lélek értékes tapasztalatokat szerez, világosakat és fájdalmasan sötéteket. Megoldásokat keres, és kreatív párbeszédet folytat saját belső, lelki erőivel. E tevékenység során kibontakozik individuációs folyamata, az út végső igazi énjéhez, amely életének középpontjaként a szívben van.
Abraxas a legfőbb isten (Sermo III)
Basilides azt tanítja a keresztényeknek a Sermo II végén: Abraxas olyan Isten, akit az emberek elfelejtettek. Ő az Istent és az ördögöt összekötő aktív tényező, Isten feletti Isten, mert egyesíti hatásában a teljességet és az ürességet. […] Ha a pleromának lenne lénye, Abraxasként nyilatkozna meg.
Abraxasnak azonban, aki maga az aktív tényező, nincs konkrét, megkülönböztethető hatása. Ő maga a hatás .
Ugyanakkor ő is teremtmény, mivel különbözik a pleromától.
A III. Sermo végén ez áll: Ekkor a holtak közül sokan zúgolódni kezdtek, hiszen keresztények voltak.
Istenük mindenható, egyedüli uralkodó; nem tűr el istent, aki maga fölött áll.
A többi holt azonban több tanítást követelnek Abraxasról, és úgy közeledtek, mint a köd a mocsarakból, és így kiáltottak: Beszélj még nekünk a legfőbb Istenről. Basilides elmagyarázza nekik, hogy Abraxas az élet örökkévaló, végtelenül hatékony teljessége, amely dialektikus ellentétekben nyilatkozik meg, és egyúttal az élet eredeti törekvése az egységre.
Basilides számára Abraxas a legfelsőbb őslény és a legmagasabb gnosztikus istenség. Nevének hét betűje a hét bolygó és a hét hét napja feletti uralmára utal, amelyek számszerűen (a héber ábécé számértékei szerint) együtt alkotják a 365-ös számot, vagyis az év napjainak számát.
Abraxas uralkodik mindennek ideje felett, a születés és halál örökké forgó kerekén.
Ő a hatalom , a változás és az idő.
Az Abraxas név a létezés mindent átható, felszabadító erejének archetipikus szimbóluma, amelynek fénye lépcsőzetesen vezeti felfelé a keresőt, mint egy létrán a tudás felé.
Ő a teljesség archetípusa is, amely a létet átalakító szellemi erőt jelképezi. Megszabadítja a teljességre törekvő személyt a tér és idő kötöttségeitől és a földi eredetű, egymással ellentétes kettős erőinek béklyóitól
A lélek általában tehetetlennek érzi magát, kiszolgáltatva ezeknek az erőknek, és reménytelen belső konfliktusban vergődik , és ez felemészti az energiáit
Abraxas teljességének szimbólumában az ellentétek lehetséges kapcsolata rejlik: az alkímiai Principium Conjunctio Oppositorum .
A lelkület világában ez azt jelenti, hogy az egységre, teljességre törekvő lélek belső lelki dinamikáját aktiválja, amely a kettőségek közötti egyensúlypontban szabadul fel.
A konfliktus tehát gyógyítónak és kreatívnak bizonyul a lélek növekedése szempontjából. Az individuációs folyamat fájdalmasan tudattalan tereken vezeti át. A felszabaduló fény segítségével a lélek feloldhatja e terek sötét árnyait és velük együtt az egyoldalú, racionálisan edzett én-tudatot, valamint és integrálhatja az ego-t. Jung mondja: „A gnosztikusok törekvése […] az individuációra irányul, a differenciált és elidegenedett tudatnak a tudattalannal való újraintegrálására.” [3]
Abraxas szimbóluma rámutat arra, hogy az ellentétes dualizmus mellett létezik egy komplementer, együttműködő dualizmus is. A „vagy-vagy” mellett van egy „mindkettő érvényes”.
Az ember két végtelen között áll (Sermo VII)
A hetedik beszédben a holtak kérik: … taníts minket az emberiről, ezért Basilides az emberről beszél.
Valamennyi kép és archetipikus szimbólum valójában az emberi pszichében rejlik, és általa kivetül egy olyan képernyőre, amely kívülről látszik. „A rajtunk kívül álló gonosz elválaszthatatlan és azonos ikertestvére mindannak, ami nemkívánatos és gonosz bennünk.” [4]
Amikor az emberi lélek felismeri ezt a folyamatot , megszületik a tudata a tudattalan belső terének méhéből.
Ez a tudatosodás az egész emberi lény átalakulásával párhuzamosan történik. Az önmagunkká válás útján a sötét részek – az elidegenedett ego és a makacs ego – átalakulást élnek meg. Jung azt mondja: „Csak ha az alkimista megalkotta az opus contra naturam-ot, a természet elleni nagy művet, akkor változnak meg igazán az elemek” … és az ember lesz az „élő bölcsek köve”. [5]
Basilides kifejti: Az ember átjáró két tér, a makrokozmosz és a mikrokozmosz között. Kicsi és jelentéktelen az emberi lény, amint elhagyod , máris a végtelen térben vagy, a kisebb vagy belső végtelenben .
Amikor ez a két tér találkozik az „emberi lény kapujában”, akkor a szinkronicitás fentebb tárgyalt jelensége lép fel.
Míg az ember e két világban járja önmagához vezető utat, a zenitben egyetlen csillag kíséri mérhetetlen távolságból […] .
Ez a csillag Isten személyes képemása ( Imago Dei ), amely az összes tapasztalat esszenciájaként fejlődött a lelkében. Az Egynek egyetlen Istene, világossága, az ő pleromája, istensége.
Abraxas lángoló látványa és minden külső kép elveszti hatalmát a tudat felett, és az emberi lény készen áll arra, hogy kövesse belső isteni fényét. Felismeri egyedülálló isteni énjét.
[1] op. cit., p. 90
[2] op. cit., p. 213-215
[3] op. cit., p. 119
[4] op. cit., p. 210
[5] op. cit., p. 211
