Perceptuális illúzió – Az önámítástól az önmegvalósításig

Perceptuális illúzió – Az önámítástól az önmegvalósításig

A mai társadalmi-gazdasági kapcsolatokban a szisztematikusan rákényszerített tudatlanság olyan észlelési szolgaságba börtönözi be az emberiséget, ami lehetővé teszi, hogy a kevesek irányítsák a nagy többséget. Ha meg akarunk szabadulni ettől a „zsarnokságtól”, először a perceptuális illúzió* fátylát kell fellebbentenünk. 

Nem újdonság, hogy az észlelés attól függ, hogy mit fogunk fel valóságnak. Így aztán világossá vált, hogy „szilárd anyag” nem létezik: közelebbről megvizsgálva, amit észlelünk és valóságnak tekintünk, azt elektromágneses (információ)mezők határozzák meg, amint azt már a XIX. században a teozófus H.P. Blavatsky burkolt  módon jelezte.

Tehát amikor az ember egy tálat tart a kezében, akkor egy elektromágneses információmezőt (tálat) tart egy elektromágneses információmezővel (a kezével).

A „tapintás” élménye a különböző elektromágneses mezők közötti kapcsolatból ered. A látszólagos „szilárdság” tapasztalata valójában a különböző frekvenciájú, illetve sűrűségű energiaterek között fennálló elektromágneses ellenállás. Ennek az ellenállásnak az észlelése attól függ, hogy agyunk milyen mértékben dekódolta az elektromos kommunikációt. Addig nem hallunk semmit, amíg az agy nem dekódolja a fülünkből származó elektromos kommunikációt. A modern hallókészülékkel rendelkező emberek tapasztalhatják ezt. Nem a fül hall – ezt az agy teszi. Ugyanez vonatkozik a látásra, az ízlelésre és a szaglásra is.

Akkor (mégis) mi tekinthető valóságnak?

A Mátrix című film első részében Morpheusz azt mondja a hitetlenkedő Neo-nak:

„Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, amit szagolsz, ízlelsz, látsz, akkor a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.”

Amit valóságként észlelünk, az nagymértékben az agyunk megfelelő működésétől és az öt érzékszervünk értékelésétől függ, melyek azonban a „teljes” valóságnak csak egy nagyon szűk frekvenciasávját közvetítik. Az érzékszervek feladata a „hullámtermészetű információ” dekódolása elektromos információvá, amit aztán az agynak továbbítanak.

Az anyag, mint csökkentett rezgésű energia

Amit mi „anyagnak” nevezünk, az valójában energia, amelynek rezgése olyan mértékben lecsökkent, hogy érzékszerveink képesek „felfogni”, ami tehát azt jelenti, hogy érzékszerveink alkalmassá teszik azt az agyunk általi értelmezésre.

Helyes tehát, hogy ami az ember által érzékelhető valóságot illeti, régóta majáról, illúzióról, téveszméről beszélnek. Amit a saját agyunkkal képesek vagyunk felfogni, az nem más, mint illúzió és ez erősen meghatározhat bennünket a valóságról alkotott képeinkben, amelyet gyakran más emberekkel és más élőlényekkel osztunk meg. A kényelem kedvéért elfelejtjük, hogy a teljes elektromágneses spektrum kevesebb mint egy százalékát látjuk, és az akusztikus spektrum kevesebb mint egy százalékát halljuk.

Pontosabban fogalmazva azt mondhatnánk, hogy ez nem más, mint „önámítás”.

Ez az önámítás monumentális, mert az észlelési programozás skálája is az. Ez nem azt jelenti, hogy például Itália formája, ami a szemünk előtt csizmaként jelenik meg, valótlanság, hanem azt, hogy az anyag elhelyezkedésének képe uralja az észlelésünket. Ez a kép azonban aligha fontos a tudat gnosztikus értelemben vett fejlődésének szempontjából.

Nincs üres tér

A kvantumfizikusok szerint az úgynevezett „közönséges anyag” 99,99999999 százaléka üres tér. Valójában a tér (ami szintén illúzió) nem üres, hanem tele van energiával, amit nem látunk. Nincs üres tér. Van olyan „tér” (energia), amit láthatunk, és amit „valóságnak” nevezünk. És van olyan tér, amit nem láthatunk, és ezért „üresnek” nevezzük.

Gyakorlatilag a teljes, végtelen létezés  elhalad mellettünk, mert észlelési szempontból egy olyan parányi frekvenciasáv rabjai vagyunk, amit a tudomány „látható fénynek” nevez.   

Az emberi test és különösen az agy egy biológiai „kvantumszámítógépnek” tekinthető – akárcsak a bolygók, a csillagok és minden más a mi valóságunkban – a látható fény eme nagyon szűk frekvenciasávjában, ahogy azt az úgynevezett „kvantumszámítógép-univerzum” kifejezés (QCU) tükrözi. A mi QCU-nk interaktív abban az értelemben, hogy információkat és észleléseket veszünk át az energiakonstrukcióból, és elhelyezzük benne saját gondolatainkat, észleléseinket és érzelmeinket, amelyek aztán hatnak az univerzumra.

Mondhatnák, azért van kvantumfizikánk, mert az univerzum egy kvantumszámítógép. Az univerzum alapszintjét hullámformában lévő információ hullámai alkotják. A hullám formájú valóság kvantumlehetőségek és valószínűségek sorozata, és a tudat (észlelés) határozza meg, hogy ezek közül a valószínűségek és lehetőségek közül melyek jelennek meg tapasztalt valóságként (azaz szétesett hullámformákként) a kozmikus internet energetikai szövedékében. A fizikai Nobel-díjas John Wheeler egyszerűen azt mondta:

Egyetlen jelenség sem valódi jelenség, amíg nem megfigyelt jelenség.

Határtalanok vagyunk…

Ebben a tekintetben tehát az univerzum, mint kvantumszámítógép, hullámformában megjelenő információmező. Mi azt tesszük, hogy dekódoljuk az összes hullámforma információmezőt, azt az univerzumot, amiről „azt hisszük, hogy látjuk”. A kibontakozónak tűnő hatalmas kozmikus panoráma csak abban a formában létezik, ahogy agyunk hátsó részének egy kis területén „megjelenik”. Úgy tűnik, egy meglehetősen szűk frekvenciasávba vagyunk bezárva, amire mi magunk kényszerítjük rá saját valóságérzetünket, megfeledkezve ezáltal arról, hogy megfigyelők vagyunk; tudatosság; nem vagyunk tárgyak, nincs „szilárdságunk”. Határtalanok vagyunk… Elfelejtettük, vagy inkább a logikánk felejti ezt el, és ezzel egy ördögi körbe gabalyítjuk bele magunkat, amelyből életünk során ritkán szabadulhatunk ki.

A szabadság azonban megnyitja az elmét egy tágabb tudat és a valóságok sokasága előtt, ahol az emberi viszonyokat egészen más megvilágításban lehet szemlélni. A zárt, fogoly elme olyan, mint egy állóhullám (sur place), egy helyben fut, ami sehová sem vezet, és elfogadja a „hazugságot”.

A Mindenség

Az igazság határtalan és végtelen tudatosság. A Mindenség, egy végtelen önvaló, gnosztikus értelemben – az Atya. Egy mindent átható mező, ami magában foglalja a mi egész valóságunkat, és túlmutat az általunk tapasztalt téren és időn, túl a fénysebesség határán. 

Ez a mindent átható terület a „sötét anyag/energia” tudományos elképzeléséhez hasonló. A szakirodalomban ez hermetikus sötétségként ismert (Yourcenar, Robert Fludd, Paracelsus). Ez a mező olyan, mint az isteni erő sötét ölelése. Az isteni kimeríthetetlenség területe rejtve van, legalábbis érzékszerveink, az öt ismert érzékszerv korlátozott frekvenciasávja számára. En Soph (a Végtelen), ami teljesen el van rejtve. Ősanyag, illetve őskáosz. Az „Atya” egyenlő a csenddel, a gnosztikusok „magasabb eonjainak” néma csendjével. A magasabb eonok közvetlenül az „Egy” egységéből sugároznak, melyben nincs sem különbözőség, sem érzékelés.

Ennek a kifürkészhetetlenségnek a „észlelése” az „Atyához”, végső soron a Végtelen Tudathoz való visszatérés, hogy visszaadhassuk a szívünkben lévő „kozmoszt”, a mikrokozmosz univerzumát, amely teljesen független a hamis valóság dekódolásától. Mert a mi valóságunk a gnosztikusok szerint az eredeti valóság elfajult mása.

A lélek általi észlelés

Hogyan juthatunk el ennek az eredeti és legnagyobb valóságnak az észleléséhez, ha öt érzékszervünk csak a téveszme felismeréséhez, önámításhoz vezet? Ez művelt, nagy tudású és elvont gondolkodással nem működik, noha emberként, manaszként éppen erről a gondolkodási képességről van szó.

Arról a bölcsességről, amely teljesen elengedte e világra való irányultságát és céljait, „Szófiáról”, aki az említett néma csendben gondolkodik. Ez a fajta gondolkodás felismerheti e világ uralkodó mágneses erőit, az emberi lelkek energiájának kizsákmányolóiként. A néma csendben való gondolkodás tudatában van a látható és a láthatatlan szférában lévő archonok erejének, és új inspirációt alapozhat a Gnózisra, az eredet erőire.

Elvileg bármely lélek megszerezheti ezt a fajta irányultságot, de a gyakorlatban az emberi lelkek túlnyomó többsége továbbra is kizárólag az öt érzékszerv által előidézett önámításra hagyatkozik. S csak az Atya-valóság inspirációja képes a lélek általi észlelést – az igazi lelki intuíciót – előidézni.

Ezért beszélünk „új lélekről”, nevezetesen egy olyan lélekről, amely képes felfogni az „újat”, és nem függ az archonikus irányítás semmiféle manipulációjától.

Ennek a léleknek a székhelye – a korlátlan szív – teszi lehetővé a „látást”, egy olyan látást, amely valódi autonóm észlelésen alapul a lélek negyedik agyüregében lévő intuíción keresztül, és minden külső észlelést majaként ismer fel. Ennek a lelki intuíciónak meg kell tanulnia kezelni az Atya kozmikus tűzerejét, az elektromos tűzéterét, mert egy erős érzelmi „kisülés” újra kiolthatja a tüzet. Ezért fontos megérteni, miért kell a lelket „mozgatni”, hogy a tűzerő keresztülhatoljon a lélek egyensúlyán, és a pinealison (tobozmirigyen) keresztül a kozmikus észleléshez vezesse a folyamatot.

Olyan szellemi észlelésről van szó, amelyre minden ember elhívatott a Krisztus-erő segítségével. Ez a szellemi észlelés egy olyan tobozmirigytől függ, amely még nem zsugorodott össze és nem meszesedett el. A lényeg itt az, hogy mind a látható, mind a láthatatlan világban időben felismerje azokat az erőket, amelyek aláássák, ellenzik, sőt megpróbálják lehetetlenné tenni a tobozmirigy középpontjának „ébredését”. Ez csak akkor lehetséges, ha a lélek intuíciója magas fokon „működik”. A Biblia erre azt mondja: meg lehet ízlelni, hogy „Istentől való-e” az a szellem, amelyik megmutatkozik. Ha például olyan szellemről van szó, amelyik félelemre, teljes kontrollra, teljes biztonságra, parancsnak való engedelmességre, „teljes” aggodalomra épül, akkor a lélek tudja, hogy megpróbálja aláásni, elterelni, elcsábítani, megdolgozni és ezáltal megmozgatni a lélekenergiát, hogy tudatosan vagy tudattalanul éteri erőket szolgáltasson ki az „ellenőrző elmének”, melyet legalapvetőbb lényegében archonikusnak nevezhetünk.

A mesterséges intelligencia fejlődése az archonikus intelligencia irányába halad, így az AI (mesterséges intelligencia) végül AI-vé (archonikus intelligenciává) válhat.

A Mindenséggel való egység ünnepe

Az önmegvalósítás azonban ráébreszt minket arra, hogy a valódi énünk szellemi természetű – a Forrásból áradó kisugárzással való kapcsolat. Független az öt érzékszerv észlelésétől, autonóm a szerető szívtől. Továbbá műszaki segédeszközöktől és addiktív eszközöktől is független. Aldous Huxley, a The Doors of Perception (Az észlelés kapui) és a híres Brave New World (Szép új világ)** szerzője, aki 1963-ban halt meg, úgy gondolta, hogy a világ végül a technológiától függővé fog válni:

Az emberek meg fogják szeretni az elnyomásukat, imádni fogják azokat a technológiákat, amelyek elveszik a gondolkodási képességüket.

A perceptuális illúzió fátylának eltávolítása tehát nem elég, ha a Forrásra való irányulás egyidejűleg nem aktiválódik. A gondolkodás képessége a szívben kezdődik: elsősorban a szívvel való gondolkodás az előfeltétele annak, hogy a lelket és intuícióját végül „felébresszük” és elindítsuk a tüzes folyamatot. Amikor a lélekért való kitartó törekvés után fellobbanhat a tobozmirigy tűzkör, megnyílik a „mindenség kozmosza”, az univerzum, amelyben a külső és a belső, a fent és a lent megtalálta a helyét spirituális értelemben és a mikrokozmosz megünnepelheti a MINDENSÉGGEL való egység ünnepét.

 

———————–

Megjegyzések:

*Perceptuális illúziónak, azaz érzékszervi / észlelési csalódásnak, vagy illúziónak nevezzük azt, amikor az adott érzékszervvel gyűjtött és az agyban lecsapódó információ (kép, hang, stb.) nem egyezik az objektív valósággal. Pl.: vizuális illúzió. 

** Mindkét mű megjelent magyarul.

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: december 10, 2022
Szerző: Frans Spakman (Netherlands)
Fénykép: Tom Morbey on Unsplash CCO

Illusztráció: