Szellemi és lelki értelemben egyaránt sok szó esik a magunkhoz ölelésről és az elfogadásról. Néhányan alapvető elfogadásról beszélnek: az embernek alapvetően el kellene fogadnia önmagát, az életet, az érzéseit, stb. Ám ezek valójában csak elcsépelt szavak. Mert ténylegesen miről is van szó? Talán arról, hogy kénytelenek legyünk elviselni, eltűrni valamit azért, hogy létrehozzunk egy érzelmileg elfogadható elkülönülést, egy optimális távolságtartást, egyfajta elefántcsonttoronyba való visszavonulást? Semmiképpen sem! Ez csak valamiféle szellemi köntörfalazás lenne.
Mikor válik az elfogadás megszabadító dimenzióvá? Mikor nyer mélyrehatóbb értelmet?
A szellemi úton való tapasztalataim szerint a következő megállapításra jutottam. Ahhoz, hogy valamit igazán el tudjunk fogadni, a belső nyugalom jelenlétére van szükség.
Az az elfogadás, amit nem a csend finom rezgése kísér és nem a teljes odaadás hat át, az vagy az embernek önmagától és az érzelmeitől való mentális eltávolodása, vagy önmaga erőszakos elnyomása és lealacsonyítása. Mindkettő még nagyobb zavarhoz vezet és még jobban megerősíti az ego illuzórikus világát.
Az elfogadás megszabadító formában ennek épp az ellenkezőjét jelenti. Ez a teljes belső és külső tökéletlenségnek a csendben és a csend ereje által történő feltétlen átölelése. Ez azonban az önzésből fakadó törekvéseink és késztetéseink feladásától függ és azon múlik. Hogyan maradhatnék csendben, amikor a szívemet állandóan, megállás nélkül, személyes kívánságok és elképzelések töltik el értelmi és érzelmi zsongásként? Elismerem minden szűklátókörűségemet, elégtelenségemet és hibámat és leghőbb vágyam az, hogy megszabaduljak az elkülönült és korlátolt énemnek ettől a terhétől. Heves vágy merül fel bennem egy minden képzeletet felülmúló, belső, megingathatatlan béke iránt. Újra és újra azt tapasztalom, hogy ez a tudatállapot a feltétele annak, hogy az itt említett elfogadás termékeny talajra találjon.
Az elfogadás ebben az értelemben egy tisztulás, melynek során az ego ellenállása csökken a csenddel szemben. Ez a valódi, eredeti és halhatatlan önvalóval szembeni ellenállás feladása. Mindannak az elhagyása, ami az igaz élet fejlődését megakadályozza. Az ezzel járó fájdalmat lényünk minden idegszálával meg kell engednünk, amikor a csend finom szövésű szőnyegén állunk: követjük a fájdalom útját, belé hatolunk, amíg a hullámai teljesen át nem járnak minket és a csend szőnyege teljesen magába nem zár és be nem borít minket. Akkor a lét egy mélyebb fokára hangolódunk, igen, akkor eggyé válunk a valódi lényünkkel. Ez a misztériumok szent harca. Ez a „tartsd oda a másik arcodat is”, miután arcul ütöttek minket. Ez az a víz, ami a sziklafalat szétmorzsolja. Ez az a legyőzhetetlen erő, melynek a világ minden erejének előbb-utóbb meg kell adnia magát.
Tapasztalatom szerint az elfogadás előtt a belátásnak kell megszületnie, annak a megértésnek, hogy minden ellenállás haszontalan azzal szemben, ami van. Tudatosan el kell határozni magamat, hogy félreállok az énemmel, és hagyom, hogy a csend hatni tudjon. Az elfogadás először a csenddel kezdődik.
Mielőtt képesek lennénk elfogadni azt a helyzetet, aminek belsőleg ellent akarunk állni, kapcsolatba kell lépnünk a csenddel, rá kell hangolódnunk arra a rezgésre, ami az életnek egy teljesen más rendjéből sugárzik felénk. Összekapcsolódva ezzel az erővel és e mélységesen tapasztalt, éber isteni jelenlététtel bennünk, képesek leszünk valóban megszabadító értelemben elfogadóvá válni.
Akkor ez az erő a belső életünket összehangolja „a csend ritmusával”, ami minden egyes lépésünk és mozdulatunk fókuszpontjává válik. Olyan ez, mintha a csend dallamára táncolnánk, ami mindig jelen volt, jelen van és mindig jelen lesz, még akkor is, amikor az e világi „táncunk” a végéhez ér.
Ezért mondják minden korszak mesterei nekünk:
Légy csendben! A csendben rejtőzik a te valódi, halhatatlan és végtelen lényed. Ott rálelsz arra a békére, ami után a szíved már oly régen vágyakozik.
