A Gólem – Harmadik rész – A jövő

Korunk miféle új fejezettel járul hozzá a „gólem” ősi könyvéhez? Lemúria megismétli önmagát. Az ember újra robotokat készít.

A Gólem – Harmadik rész – A jövő

A tizenkét eon tizenkét vezető elvet, tizenkét illúziót, tizenkét próbálkozást testesít meg, aminek az a célja, hogy hogyan lehet az anyagi világot paradicsommá tenni. Ahhoz, hogy megértsük, mi készteti az embert arra, hogy teremtsen, hogy Istent utánozza, tudnunk kell valamit erről a tizenkét erőről, amelyek irányítanak minket.

A „Pistis Szófia gnosztikus misztériumai” című könyvében Jan van Rijckenborgh néhány értékes magyarázattal szolgál ennek a tizenkét eonnak a működéséről. [1] A kilencedik eont a következőképpen jellemzi: a dialektikus istenné válás álma. Más szóval: ez egy olyan kísérlet, ami egy isteni, halhatatlan állapot elérésére törekszik az anyagban, a dialektikus életterületen. A tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik eon az isteniség álmának a megvalósításához szükséges egymást követő lépéseket tartalmazza. A tizenkettedik eoné az utolsó fázis: az anyagi megvalósítás, egy istenhez hasonló személyiség létrehozása a fizikai világban.

Korunk miféle új fejezettel járul hozzá a „gólem” ősi könyvéhez? Mit tapasztalunk magunk körül? Lemúria megismétli önmagát. Az ember, luciferi intelligenciával ellátott automatikus személyiségével, ami azonban hiányt szenved az isteni bölcsesség terén, új robotokat hoz létre. Némelyikük már kísértetiesen hasonlít hozzánk: vendégeket tudnak fogadni, futballoznak, még operálni is képesek. Léteznek már szimulált agysejtekkel ellátott önműködő robotok is. A viselkedésük ugyan még egy kissé szögletes, de valószínűleg hamarosan utolérnek minket.

A tizedik eon felelős mindazokért az elképzelésekért és elméleti fogalmakért, amelyek az élet mesterséges formáival kapcsolatosak. Itt olyan kérdések merülnek fel, mint például, át lehet-e ültetni az emberi agysejtek tartalmát egy mesterséges agyba úgy, hogy megőrizzük a tudásunkat és a tudatunkat, amikor meghalunk? Be tudjuk-e építeni a mesterséges részeket a testünkbe, hogy ezzel szuper-emberré, kiborggá váljunk? Vajon meg tudjuk húzni a határvonalat a természetes és a mesterséges élet között? Ha létrehozunk egy olyan androidot, ami annyira hasonlít hozzánk, hogy már nem vagyunk képesek megkülönböztetni egy embertől, akkor az már egy élőlény? Gondolkodik, tanul, érzései vannak. Mit jelent „élőnek” lenni?

A tizenegyedik eon ezeket az elméleti kísérleteket egy lépéssel tovább viszi. Filozófiai témákat vet fel, etikára, erkölcsre hivatkozik, arra, hogy mi jó és mi rossz. Ennek az eonnak a befolyása révén az ember megpróbálja igazolni a szándékait. Tegyük fel, hogy egy robot képes elvégezni a mezőgazdasági tevékenységeinket. Akkor több élelmiszert tudnánk termelni és elkerülhetnénk a világon az éhezést. Vagy nem lenne szép dolog, ha egy android segítene az időseknek a bevásárlásban, vagy társaságot nyújtana az embernek, ha egyedül érzi magát? Dialektikus világunkban azonban az éremnek két oldala van. Mert természetesen a hadiipar is élénken érdeklődik a mesterséges ember iránt. Rendszeresen olvashatunk olyan támadásokról, amit úgynevezett „drónok” hajtottak végre. Ezeket a drónokat még közvetett módon katonák irányítják, így például ők döntik el, hogy tüzet nyitnak vagy sem. Időközben azonban kifejlesztették az első automatikusan működő drónokat. Ezek a robotok önhatalmúlag működnek: mesterséges intelligenciával becserkészik az adott célt és ők döntik el, hogy megsemmisítik-e az ellenfelet vagy sem. Néhány politikus megkérdőjelezte ezeknek az eszközöknek a fejlesztését, mert megértették, hogy az ember ebben a pillanatban lépi át a határvonalat.

Vajon Dr. Frankenstein ismét a teremtményének az áldozatává válik? Lemúriát elnyelték a hullámok, és azután Atlantisz is ugyanerre a sorsra jutott. Vajon Zeusz lesújt majd ránk a villámaival, ahogy a zabolátlan Phaetonnal tette? Mindez rajtunk múlik!

Mi vagyunk azok, akiknek ki kell választanunk a helyes utat, ami haza vezet minket. Nem utánzással, nem a mennyei ember karikatúrájának a létrehozásával. A valódira van szükségünk! Szellemi megújulásra: a valódi, isteni embernek kell felébrednie a halálos álmából! A Fényember feltámadásának ígérete számos kultúra szent könyveiben szerepel. Sok jel van, ami a helyes irányba mutat, még a természet is segít nekünk ebben. Miért nem nyelték el a hullámok a Húsvét szigetet, amikor Lemúria elsüllyedt? A megóvása bölcs szándék volt. A monádról tanúskodik, az isteni emberről, aki el van rejtve a fizikai testben. Igen, a szobrok elvesztették a Világossággal való kapcsolatukat. Szemeik most hidegek és halottak. De miért hívják ezt a megmaradt földet Húsvét szigetnek? Igaz ugyan, hogy egy holland kutató, Jacob Roggerveen Húsvét vasárnapján fedezte föl, de a finom-anyagi világban nincsenek véletlenek. Húsvét az isteni ember feltámadásának az ünnepe. A halál feletti győzelem ünnepe. A monád szeme ismét megtelik Fénnyel. Ez az „ÉN VAGYOK” feltámadása.

„Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő. Pedig halott valék, és íme, élek örökkön- örökké; és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”[2]

Jelenlegi személyiségünk még rendelkezik mindazzal a lehetőséggel, ami életre keltheti a bennünk szunnyadó Isten-embert. Azonban minél inkább robottá válunk, annál nehezebb lesz a megszabadulás útjára lépnünk. Kérem, ne várjanak tehát túl soká!

 

 

[1] 24. fejezet ‘Az állatöv – a tizenkét börtön’

[2] Jelenések 1:17

Print Friendly, PDF & Email

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: február 28, 2019
Szerző: Niels van Saane (Bulgaria)
Fénykép: Pixabay CCO

Illusztráció: