Korszakok óta minden ember a saját világában él, magányosan és elkülönülten. Minden egyén csak önmagának él és az egész természet az önző emberi gondolkodás nyomait viseli – káosz uralkodik mindenhol. A világ szemétdombbá vált, számos állat- és növényfaj kihalt, az emberiség pedig nemcsak más élőlények, hanem saját maga fennmaradását is veszélyezteti. A magány leküzdése érdekében az emberek családokat, törzseket, nemzeteket hoztak létre, ezek alkotják a mi modern társadalmunkat, de az egyének lényegében még mindig elkülönülnek egymástól. Mi ennek az oka? Ezt úgy összegezhetnénk: minden egyes ember életét érzékszervi észlelésének minősége és tudatának fejlettsége határozza meg. Így aztán felmerül a következő kérdés:
Mit jelent valójában az érzékelés és a tudatosság?
Az érzékelés bizonyos szempontból tekintve a világnak és a körülöttünk lévő embereknek érzékszervileg való észlelése, ami a tudatunkon keresztül tükröződik bennünk. Ez a belső látás azonban meglehetősen tökéletlen, mivel az emberi érzékszervek viszonylag szűk tartományon belül rögzítik a benyomásokat, így a kapott kép meglehetősen hiányos.
A tudatosság viszont azt határozza meg, ahogyan az ember a világot és önmagát szemléli, és e mellett vannak még tudatalatti és tudattalan tartományok is (ahogyan azt Sigmund Freud művei említik). A tudatalatti azoknak az emlékeknek a tárháza, amelyek könnyebben felidézhetők, a tudattalan pedig azoknak az öntudatlan emlékeknek és múltbéli tapasztalatoknak az összessége, amelyek sokkal mélyebben raktározódnak el az ember lényében. Azonban mind a tudatalatti, mind a tudattalan jelentős hatással van a tudatos elmére, s ez a magyarázata annak, hogy az emberek bizonyos helyzetekben néha furcsa módon reagálnak.
Mivel az emberi érzékszervek tevékenységi köre korlátozott, és a mai ember tudata egocentrikus, ami azt jelenti, hogy önmagát helyezi a létezés középpontjába, az emberek nem képesek megérteni egymást, sem a belső világukat sem pedig a tetteik mozgatórugóját. Egocentrikus tudata alapján a legtöbb ember mindig úgy gondolja, hogy neki van igaza, még akkor is, ha a körülötte lévők más véleményen vannak. Így a számukra előnyös helyzetek és események a tetszésükre szolgálnak, amivel pedig nem értenek egyet, azt támadják és kritizálják. Ráadásul sajnos sem a nevelés, sem a kultúra nem alkalmas ennek kiküszöbölésére, ugyanis a belső ellenállás és feszültség az ego alapvető természetéből fakad és eléri a célszemélyt, még akkor is, ha ennek semmi külső jele nincs.
Ily módon az emberek eltávolodnak egymástól, távolságot tartanak, elkülönülnek és magányossá válnak. Ilyen esetekben a tárgyilagos megfigyelő számára a tudatalatti és a tudattalan háttérbeli hatása is érzékelhető. Mivel a sértett ego háborgó érzései és érzelmei – legalábbis részben – olyan múltbeli emlékek és tapasztalatok érzékelhetetlen befolyásaival magyarázhatók, melyek már rég feledésbe merültek ugyan, de a lélek mélyen még mindig megvan a nyomuk.
Érdekes azonban, hogy az említett kritizált személy legtöbbször nincs is tudatában a feléje irányuló negatív érzéseknek. Ez részben korlátozott érzékszervi észlelésének köszönhető, másrészt annak, hogy a kritizálónak nagyon gyakran nem is állt szándékában megbántani a másik embert, még ha az úgy érezte is, hogy ez történt. Mindazonáltal a kritizált személy ösztönösen megérzi a negatív hozzáállást, és többé-kevésbé tudatosan, ellenségesen reagál rá. Az emberiség nagy szellemi tanítói ezért fektetnek nagy hangsúlyt a helyes módon való gondolkodásra, beszédre és cselekvésre.
Ez azonban sajnos az emberi tudat felépítése miatt lehetetlen – mivel a tudatunk végletekben gondolkodik és állandóan két pólus között mozog (pl. jó és rossz, öröm és bánat, boldogság és szomorúság stb.). Ezért az a kísérlet, hogy pártatlanok maradjunk, eleve kudarcra van ítélve.
Az említett helyzetek természetesen nyilvánvalóak azoknak az embereknek, akik tudatossá válnak önmagukat és a körülöttük lévő világot illetően. Ősidők óta léteznek olyan mentális és meditációs gyakorlatok, melyeknek az a céljuk, hogy az ember tökéletessé váljon, olyanná, aki egyaránt uralja önmagát és a körülötte lévő világot. Ily módon elérhető, hogy érzékelésünk a durva anyagi birodalmon túl a létezés eme síkjának finomabb szférái felé is kiterjedjen. A valóságban azonban ezek a gyakorlatok csupán felerősítik az emberi érzékelés és tudatosság bizonyos formáit, és kiterjesztik azok működési körét, ami tisztánlátáshoz, kifinomult halláshoz, stb. vezet. Az ilyen képességekkel rendelkező emberek lényeges természete viszont nem változik, ezért nem tudják megoldani a mai emberiség problémáit, melyek a tökéletlen érzékelés és tudatosság következtében keletkeztek és nem csak mások, hanem leginkább önmaguk megértésének hiányához vezettek.
Nyilvánvaló tehát, hogy az ember jelenlegi tudatossága és érzékszervi sajátosságai nagyon korlátozottak, és egy adott irányba történő művelésük nem hozhat alapvető változást. Mindazonáltal ez a változás létfontosságú, bár a mai ember számára megoldhatatlannak tűnő feladat. De vajon valóban így van?
A megoldás az, hogy túllépjünk természetszülte egyéniségünk érzékelésén és tudatán, és egy teljesen új, másfajta tudatosságot keressünk. Valójában ez az új tudatosság egyáltalán nem új, hanem nagyon is régi. Minden szent irat arról beszél, néha többé-kevésbé burkoltan, hogy az ember egy magasabb világból származik, és magában hordozza azt a lehetőséget, hogy ismét visszatérjen oda. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, teljes tudatváltásra van szükség, „víztől és szellemtől” való újjászületésre, ahogy Jézus mondta Nikodémusznak (János 3:3-7). Az emberről azt mondják, hogy Isten képmására teremtetett (1Mózes 1:27), ennélfogva magában hordozza a mindenütt jelenvalóság kialakításának lehetőségét, ami Isten egyik tulajdonsága. Ez a tudat új, finomabb érzékekkel rendelkezik (Zsidók 5:14), minek folytán képes a rejtélyek mélyére hatolni. Ennek a tudatnak az a legfontosabb tulajdonsága, hogy önmagát az egész részeként, sejtjeként érzékeli. Ily módon az ember képes lesz mindent és mindenkit úgy szeretni és becsülni, ahogyan önmagát. Önmaga és mások iránt való megértésének hiánya, ami korlátozott érzékelésének és egocentrikus tudatának a következménye, el fog tűnni, és ezzel együtt megszűnik minden, ami kritikára és elégedetlenségre ad okot. Így az a személy, aki felismerte saját belső képességeit, valóban boldog lesz, harmóniában áll önmagával, valamint a körülötte lévő világgal, és egyesül a Mindenséggel.
