Kettejük párbeszéde kölcsönös megértésről, teljes egymásra hangoltságról árulkodik. Amikor a kis herceg azt firtatja, hol vannak az emberek, mert itt, a sivatagban olyan egyedül érzi magát az ember, a kígyó válasza így hangzik: „Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.” Erre nincs mit mondani, hiszen a kis herceg pontosan ezt élte át a kisbolygók lakóival való találkozása során. A kígyó nem csupán általános érvényűnek tekinthető igazságot mond, hanem mintha a különös jövevényből olvasta volna ki a válaszát. Hátborzongató módon, a kis herceg bokájára tekeredve jegyzi meg a kígyó, hogy érintésével (méregfogával) bárkit vissza tudna adni a földnek, de a csillagok közül jött gyenge idegen olyan tiszta, hogy megesik rajta a szíve. Felajánlja segítségét, hogy visszajuttatja a kis herceget, ha visszavágyik a bolygójára. A segítség módja felől nincs kétsége a vendégnek. A sivatag csendjéhez illő nagy hallgatásuk – a kis herceg felettük pislákoló bolygója alatt – teljes megértésről tanúskodik.
Sivatagi vándorlása során a kis hercegnek egy „semmi kis virág” mondja feleletül, hogy nem lehet tudni, merre vannak az emberek: „Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.” Nem válaszol erre hősünk, csak elköszön. Különös lehet átérezni neki, hogy az ő „gyökerei” az ég felé fordulnak.
Útra bukkan, amely egy rózsakerthez vezeti őt. Ötezer rózsát lát itt; olyanokat, mint az ő egyetlennek hitt „párja nincs virágja”. Úgy elkeseredik, hogy sírva fakad.
Ekkor megjelenik előtte a róka. Nem véletlen, hogy pont itt, a rózsáknál. A róka és a rózsák – főként a kis herceg rózsája – mélységesen összetartoznak. Tüzes színük, nőiesbe hajló jellegük és jellemük összeköti őket. Rajtuk és a „semmi kis virágon” kívül csupa férfi vagy férfias szereplője van a történetnek. A rózsa és a mesebeli róka élete, gondolkodásmódja a befogadás szükségességéről, nehézségéről, a „megszelídítésről”, a teljessé válás utáni vágyról szól. Céljuk érdekében hajlamosak lehetnek ravaszkodni, színészkedni. Erre azonban nincs szükség, ha felismeri a benne rejlő mágikus erőt, uralni tudja, és tiszta, nemes célra fordítja.
A rókával való találkozás kezdetén hősünk csak egy köszönést hall, és nem lát senkit. Megfordul, de még mindig nem látja a rókát, csak akkor, amikor a hang azt mondja neki, hogy „itt vagyok az almafa alatt”. Mindez előrevetíti, hogy a rókával való találkozás megfordítja, átfordítja („megtérés”) a kis herceg látásmódját, életét, és a teljesség (almafa) felé vezeti.
A róka szinte előjátssza a kis hercegnek, és megérteti vele, mi a rózsája értéke, hogyan teremthetne igazi kapcsolatot vele. Nem csoda, hogy tudja ezt: ő a rózsa képviseletében, a rózsa belső tartományából szól. A rózsa mélységes illatát fordítja le szavakra, azt tolmácsolja.
A róka búcsúajándékként ígért titkát megelőzően, az ő javaslatára, hősünk visszatér a rózsakertbe, az ötezer rózsához. Az 5000 az 5-ös számra vezethető vissza, a mágikus pentagramra, mely az isteni rend és az újjászületés jelképe. A rózsa arányát és felépítését tekintve is az ötös szám jegyében áll.
Amit a kis herceg a rózsakert ötezer rózsájának mond, némiképp bántóan hangzik. Hősünk még nem vetkezte le teljesen a csalódását, hogy „párja nincs” rózsája értékét a rózsakert (látszólag) megkérdőjelezte. Hanem a kis herceg beszéde valójában nem önzés, kirekesztés, leszólás, hanem az egyetlen Örök Rózsa magasztalása. Sok helyett az egy, külső helyett a belső: a szív rózsája. Ha azzal egyesül, minden rózsa Egy lesz számára – felelős lesz minden rózsáért.
Csak ezután kapja meg a róka híressé vált beavató mondásait:
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”
„Felelős vagy a rózsádért…”
Itt kezdődik a religio, és azon belül a Hit szakasza.
HIT
A róka után a kis herceg két olyan emberrel találkozik, akinek foglalatossága és életszemlélete a kisbolygókon élőkével rokon.
Első a váltóőr. A rókával való találkozás eredményeként a kis herceg látásmódja és élete fordulatot vett – új „vágányra” tért. A sivatag ürességének, lassú csendjének drámai ellentéte az egyik vagy másik vágányra irányított gyorsvonatok robogása és „mennydörgő robaja”. A váltóőr nézőpontjából meglehetősen értelmetlennek tűnik a szerelvények úticélja, értelmet és egyfajta hatalmat abban talál, hogy hol az egyik, hol a másik vágányra irányítja a vonatokat. Mechanikus jellegű munkája a lámpagyújtogatóéra emlékeztethet bennünket – annak a földi párja. Abban pedig a királyé, hogy tőle is hallhatunk egy bölcs mondást az utasok kapcsán: „Az ember sohasem érzi jól magát ott, ahol éppen van”. Ez a kijelentés a kis herceget mélyen érintheti, bár a mese szerint nem reagál rá. Tanító mondások, bölcsességek váratlan helyekről is érhetik az embert, ha képes felfigyelni rá és megszívlelni a tanulságait.
A másik figura egy kereskedő, aki szomjúságoltó labdacsokat árul; egynek a bevételével közel egy órányi, ivásra fordított időt lehet „megtakarítani”. E hasznosként beállított termék árusítója a kisbolygók üzletemberére és a tudósára hasonlít.
A kisbolygók lakói közül tehát a hasznosnak tűnő utolsó három köszön vissza e két földi figurában. Hősünk harmadik földi emberként a pilótával találkozik, aki repülőgépe motorját próbálja megjavítani a sivatagban, messze mindenkitől. A történet mesélője, a pilóta olyan ember, akivel a kis hercegnek érdemes barátkoznia, együtt maradnia. Ez abból derülhetett ki számára, hogy a kérését – miszerint rajzoljon neki egy bárányt – megpróbálta teljesíteni, és sikerült is neki, amikor negyedszerre nem a megszokott módon fogott hozzá: rajzolt egy ládát, mondván, hogy benne van a bárány. Bár a pilóta tipikus felnőttként épp ekkor ravaszkodott – csak meg akarta úszni a feladatot –, hanem a kis herceg feladta neki a leckét: szembesülhetett a szakadékkal, ami tiszta gyermeki énje és a hasznossági szemléletbe süppedt „felnőtt” énje között húzódik.
A kis herceg és a pilóta között elmélyül a barátság; egyre több mindent tudnak meg egymástól, egymásról. Szinte két külön világ, de gyökerét tekintve egy. Ez a közös gyökér egyre inkább előtérbe kerül, és – néhány figyelmetlenség, nézeteltérés, ingerültség ellenére – kölcsönös megértést, összetartást eredményez.
Az, hogy ők ketten mégis szinte külön világ, akkor mutatkozik meg leginkább, amikor elfogynak a pilóta ivóvíztartalékjai. A szomjanhalás fenyegető veszélye miatt ingerülten válaszol a kis hercegnek, akit szemmel láthatóan nem érint az evés-ivás fizikai szükséglete (az alvásé viszont igen). A kis herceg, átérezve a helyzet súlyát (és tanító jellegét), azt mondja, hogy ő is szomjas, keressenek egy kutat. Őrült ötletnek tűnik a pilóta szemében, de elindulnak a sivatagban, mert ő sem tud jobbat. Órákig tartó vándorlás után rájuk esteledik. Leülnek megpihenni a csillagos ég alatt. A pilóta értetlenkedésére, hogy tényleg szomjas lenne-e a kis herceg, ő így felel: „Néha a szívnek is jó a víz…”
A pilóta nem érti, pedig itt válik világossá, hogy kétféle szomjúság létezik: testi és lelki. Más módon – más szinten – szomjaznak ők ketten; olyan kút kellene, amelynek vize mindkét hiányra jó. Mindketten kimerültek. Mielőtt a kis herceg elaludna, kimond két fontos gondolatot:
„A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…”
„Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt…”
Két egymással analóg kijelentés. A második mondat megérinti a pilóta lelkét; kifejezi egyetértését. Meghitt csendben, ellágyulva nézi az elalvó kis herceg arcát – lelkének a tükrét –, és mélyen átérzi, hogy „Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”
Belátja, vallja immár, hogy ami teljesen más, magasabb szinten van – nem ebből a világból való –, az láthatatlan, de átsugározza, „széppé teszi” a láthatót. Továbbmenve, karjában az alvó kis herceggel, hajnalban – amikor a világosság születik – rábukkan a kútra. A pilóta számára itt kezdődik a Hit szakasza, a kis hercegnek pedig a Remény.
