A japán festészet a buddhizmus bevezetésével kezdődik az i.sz. 6. században. A templomokat és kolostorokat kínai és koreai festményekkel díszítették, amelyek legtöbbször Buddhát és a bodhiszattvákat ábrázolták.
Buddhizmus
Buddha, az indiai vallásalapító állítólag az i. e. 5. század körül élt. Az i. sz.-i második és az ötödik század között a buddhizmus egész Közép-Ázsiában elterjedt és eljutott a távoli Kínáig. Élete során Buddha egy szerzetesrendet alapított és nagyszámú laikus is követte a tanításait. Ezek a tanítások egyszerűnek tűnnek, de a követésük nagy erőfeszítést és mélységes odaadást igényel. Semmi sem fontos, ha nem valósítjuk meg azt. Az egyik alapszabály azt mondja, hogy bármiféle egyéni dolog létezésében való hit megsemmisítő és akadályozó, mivel az a világban lévő szenvedés és fájdalom alapja. Ez mindenféle pusztán intellektuális spekulációra is érvényes.
A belső látás áll a figyelem középpontjában. A buddhizmusban a szellemi tudás elérésének helyes módja a transzcendentális eszmény tisztelete.
A művészi kompozíció számára Buddha három testének tanítása meghatározó. Földi élete során Buddha egy földi testtel rendelkezett, annak minden tökéletlenségével együtt (Nirmanakaya). Buddha tökéletes megvilágosodásának valódi természete azonban, ami megegyezik magával a kozmosszal (Dharmakaya – „a tan teste”), abszolút kimondhatatlan. A kettő között van egy jelképes arany test, ami számos tulajdonsággal rendelkezik. Ez a test transzcendentális, természetfeletti, melyet arany aurával és a közepéből kiinduló sugarakkal ábrázolnak (Sambhogakaya – „az öröm teste”).
A tanító Buddha gyakran a követőivel együtt látható, akiket néha keresztbe tett lábakkal lehet látni. Ezeket bodhiszattváknak nevezik és a hívők azt mondják, hogy ők jobban meghallgatták az emberi imákat, mint Buddha, aki az emberektől távol trónolt.
A bodhiszattva egy megvilágosodott lény, akinek nem csak az a célja, hogy megvalósítsa a megvilágosodást és elérje a Nirvánát, hanem az is, hogy segítséget nyújtson minden lénynek, aki meg akar szabadulni a reinkarnáció végtelen körforgásától.
Bodhiszattva Maitreya az eljövendő Buddha, a következő világkorszak tanítója. Neve a szanszkrit maitri szóból ered, ami egyetemes szeretetet, jóságot, örömet és barátságot jelent.
A földi és a nem földi bodhiszattvák különböznek egymástól. Az előbbiek olyan emberek, akik e világi életet élnek, minden lelkes lény (ember és állat) jólétéért dolgoznak, mert tele vannak jóindulattal és együttérzéssel. Az utóbbiak természetfeletti lények, akik szintén mindenkit támogatnak és segítséget nyújtanak az embereknek a megszabaduláshoz vezető útjukon.
A művészet feladata
Japán a vallásos festészet központjává vált. A 9. században a császár állította föl a festőiskolát. A 11. század a japán festészet aranykorának tekinthető többféle szempontból. A vallásos művészet mellett egy virágzó világi művészet is kialakulóban volt, az első, híres emberekről készült portrék például a 12. századból származnak.
A művészet különböző formáit hasznos eszköznek tekintették ahhoz, hogy rámutassanak a forma mögötti jelentésre. Ezért fontosnak számított, hogy az egész természetvilágra úgy tekintsenek, mint egy Kami által, azaz szellemek vagy istenek által megelevenített világra.
Kami mindenben jelen van, a hegyekben, a fákban, a kövekben, a vízesésben, stb. A japánokra jellemző természetszeretet a szellemek által megelevenített táj elképzelésének a közvetlen következménye. Ez a nézet a másik japán vallási hagyománnyal, a sintoizmussal is kapcsolatban áll.
A buddhista festményeknek örömet és emelkedettséget keltve erősíteniük kell a hívők tiszteletét, mert amit az ember fizikai képként szeretni tud, az belső mértékévé válik. Itt azt is figyelembe kell vennünk, hogy a korábbi idők emberei nem tudtak sem írni, sem olvasni. Tehát a templomban elhangzó imák ismételgetésén kívül csak a látható tárgyak szolgáltak a megértés hídjaként. Buddha lótuszvirág trónja, melyet úgy ábrázolnak, hogy virágok záporoznak az űr végtelen mélységéből, különös figyelmet ébresztett.
A festményeknek az isteni ösvény felé kell terelniük a hívők lelkét. Minden alakhoz bizonyos szertartások kapcsolódnak. A színek, a karok és a fejek száma a szellemi és lelki minőségre utalnak.
A festmények a képi élmény mellett a hívőket rituális mantrákon keresztül is megszólítják. Ezeknek szintén az a céljuk, hogy felhívják az isteni erőket.
A buddhista ikonográfia további fajtája a képes elbeszélés. Ez a buddhista tanítás morális eszköztára. Az egyik ilyen elbeszélés az eljövendő Buddha önfeláldozásáról szól, melynek során leugrik egy szikláról, hogy táplálékként szolgálhasson egy éhes anyatigris és a kölykei számára.
A rajzolás kínai és japán módszere másrészt látható ábrázolásra törekszik, vagyis tiszta és egységes kontúrokra, amelyek kiemelik a formákat. A japán művészek „elnyújtott” rajztechnikája ugyanakkor szellemi koncentráción és a mozdulatsor közvetlen uralásán alapul. A letisztult stílusú ikonok elősegítik a szabályszerűséget és a vonalak ismétlődését.
A színek érzelmi értékeket képviselnek. A teljesen megfestett festmény színkompozíciója messze meghaladja a nyelvi kifejezhetőséget. A stílus összes elemét összeköti és az a feladata, hogy megmutassa a szemlélőnek az isteni szépséget.
————-
Forrás:
Frühbuddhistische Malerei aus Japan (Japán korai buddhista festészete), Unesco művészeti zsebkönyvek, München 1963
