(1. rész)
A gonosz szerepe
Vessünk egy pillantást Jób könyvére az Ótestamentumban. Ott meg van írva, hogy az ellenfél Isten köréhez tartozik. Az ellenfél testesíti meg azt a hajlamot, hogy megszabadítsuk magunkat az abszolúttól és egy viszonylagos világban keressük az Istentől való függetlenséget. Így az ellenfél valami ilyesmit kérdez Istentől: „Elvehetem tőled Jóbot, a te legodaadóbb szolgádat?” Isten megengedi neki, hogy tönkretegye Jób életkörülményeit és kitegye őt a legszörnyűbb csapásoknak. Mindent elvesznek tőle, a pénzét, a vagyonát, a családját és az egészségét. Jób azonban megtartja az Istenbe vetett hitét. Nem fordul el az abszolúttól, hanem megtartja a vele való kapcsolatot és aláveti magát Isten akaratának. Elfogadja a sorsát. És mi történik? Jób felülmúlja önmagát. Felülemelkedik életének viszonylagos valóságán. A legbelső, isteni lénye, a igazi önvalója, ami az abszolútból ered felébred, és megadja neki azt az erőt, amire szüksége van.
A karma és a reinkarnáció tanításai szintén az abszolút mértékével működnek. A karma csak az ember és az abszolút között fennálló viszony alapján magyarázható. E szerint előre meg van határozva, hogy egy személy magához vonz bizonyos helyzeteket az élete során, például bizonyos találkozásokra tesz szert. Sok jó és rossz dolgot tapasztalunk. Minden ember megtapasztalja múltbeli viselkedésének az eredményét, egy olyan viselkedését, amit legtöbbször az önzése határozott meg, azaz ahol az isteni nem volt jelen. Ennek eredménye a világban marad és ezt fel kell dolgozni. Hogy ez miként fog bekövetkezni az az egyénen múlik. Ha az illető elhatározza, hogy minden tettét az isteninek szenteli, akkor ez megszabadítja őt a karma kötelékeitől (Bhagavad Gita 5, 10; 12, 6 f.).
A gonosz egy magasabb szempontból vizsgálva
Való életünk szempontjából nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a gonoszság. Az abszolút szempontjából azonban ez világosan megfogalmazható.
A Corpus Hermeticum, az időszámításunk elejéről származó írások, melyek egyiptomi, görög és héber bölcsességeket és tanításokat tartalmaznak, azt mondják: „A lélek gonoszsága a tudatlanságából, az isteni tudás hiányából ered.” (CH 12. könyv, 24. vers). Más helyen: „A lélek legnagyobb betegsége az istentagadás” (CH 13. könyv, 7. vers). S megtaláljuk a felhívást: „Lépj be önmagadba és Az el fog jönni hozzád” (CH 14. könyv, 25. vers). „Az”, vagyis az Egyedül Jó.
Az abszolút nem ismerése azt jelenti, hogy nem ismerjük önmagunkat, vagyis megtagadjuk a legbelső lényünket, ami az abszolútban nyugszik. Amíg ez a helyzet áll fenn, addig minden viselkedésünk az isteni tevékenységen kívül zajlik és olyan következményekkel jár, amit egy napon ki kell egyenlítenünk.
A Tao Te King kínai bölcsessége azt mondja: „Azok, akik nem ismerik az Örökkévalót, tudatlanságuk folytán zavart keltenek.” (16. fejezet).
Miért van az ember a viszonylagosságra hagyatva
Korunkra az a tény jellemző, hogy a legtöbb ember elfordult az isteniségtől. Mi emberek, egy ént szereztünk magunknak és az önállóságot gyakoroljuk. A belső lényünkben folyó és az abszolútba áramló energiát megzavartuk, és egy másfajta áramlat hatása alá kerültünk, ami ennek a világnak az életmintái szerint kavarog. Énünk tartalma e szerint az áramlat szerint alakul. Ily módon egyre több fátyol kerül közénk és az eredeti világ közé. Mindazonáltal hatalmas feladat rejlik ebben az elkülönült létben.
Vessünk egy pillantást a Védákra, a manapság létező legősibb vallási iratokra, ami mostanság egyfajta reneszánszát éli. Azt olvashatjuk benne, hogy a világunk azért lett teremtve, hogy azok a szellemek, akik elfordultak Istentől, lehetőséget kapjanak arra, hogy ismét fölemelkedjenek az isteniségbe.[1] Erre szolgál a testünk, valamint azok a természetbirodalmak, amelyekből ez a test kialakult. A Védák szerint a mi világunk alatt is vannak világok, a démoni természet világai.[2] A bennük lakó szellemek behatolnak a gondolatainkba és az érzelmeinkbe. Az ember vagy az irányításuk alá kerül – és a legtöbb esetben ez a helyzet – vagy ezek a szellemek megszabadulhatnak az ember segítségével, ha az összekapcsolja őket ismét az abszolúttal. Ez az ember egy szélesebb körű feladatára világít rá, mint amit eddig jeleztünk.
A Védák tanításai különböző világkorszakokról beszélnek. Ezek szerint mi most a Kali Júgában vagyunk, a sötétség korában, ami 5000 évvel ezelőtt kezdődött. Ennek a korszaknak a során az ember teljes mértékben elfordul az isteni világosságtól. Ez odáig fajul, hogy az emberi tudatban az anyag veszi át az isteniség és a szellemiség szerepét.
Az ember arra a következtetésre jut, hogy az anyagi részecskék játékának eredményeként született meg az emberi élet. Ha így gondolkodik, akkor a létének minden értelme elveszett. Át kell élnie ezt az állapotot és keserű módon meg kell tapasztalnia a tévedését ahhoz, hogy újra önmagára találjon.
A zsidó vallás miszticizmusa, a kabbala azt mondja, hogy Isten elfogadja ezt a fajta fejlődést. Itt egy olyan kijelentéssel szembesülünk, ami azt mutatja, hogy Isten mindig tered ad és visszavonul, hogy a teremtményei megtalálják az utat önmagukhoz, a valódi lényükhöz.[3] Isten tiszteletben tartja teremtményeinek a szabadságát. Ily módon teszi lehetővé, hogy önmagukra találjanak. Minden, amit tesznek, visszahat rájuk. Mindaddig, amíg a tagadás fátylai, amelyek eltakarják előlük az abszolútot, szét nem szakadnak.
Az Újszövetség is igazolja ezt az álláspontot. Jézus a Jordánban való megkeresztelkedés által Krisztussá válik és rögtön ez után az esemény után ennek a világnak az ura megjelenik előtte és tárgyalásba bocsátkozik vele. Az ellenlábas megkísérti Jézust, a Krisztust, hogy változtassa át ennek a világnak a köveit kenyérré. A világ akkor egy jobb hellyé válik. Az emberek szenvedése megszűnik. Jézus azonban nem követi ezt a javaslatot, mivel ez által az emberek nem találnák meg az önmagukhoz vezető utat. Csak a mélységes kudarc felismerése során lehet megtalálni az abszolúttal való kapcsolatot. Ezért Jézus a teremtő isteni igét említve, egy újfajta születés szükségességéről beszél a megkísértőjének.[4]
Goethe Faustja a modern embert jeleníti meg. Ebben a drámában az ellenlábas még mindig, ahogy Jób esetében is, Isten környezetéhez tartozik. „Időről időre szeretem meglátogatni az Öreget”, mondja Mefisztó. Ő az ellenlábas, de már másként jelenik meg, mint Jób esetében. Az ember közben már egy fejlődésen ment át a viszonylagosság világában, és önálló énnel rendelkező, gondolkodó lénnyé vált. Mefisztó említést tesz Istennek Faustról és egyezséget kötnek. „Távolítsd el ezt a szellemet az eredeti forrásától” mondja Isten Mefisztónak, majd így folytatja: „Egy jó ember a sötétségben való küzdelme során is tudatában van a helyes útnak.”[5]
Az eredeti forrás, az ember legbelső magja, az abszolúttal, az isteni elemmel való kapcsolat végül Faustban is felébred. Először magától akarja kitalálni „mi tartja össze a világot annak legbenső lényében”. Természetesen ehhez sem az én mindenféle mesterkedése, sem az emberiség múltja, sem Mefisztó segítsége nem elég. Faust a keresőkhöz hasonlóan nullpontra jut, ahonnan nem tud tovább menni, ahol a régi élet minden próbálkozása és a teljes önállósága kudarcot vall.
Ekkor érintheti meg és vezetheti őt az abszolút. A Faust utolsó versszakaiban egy jelentős és felszabadító felismerés van: „Minden ami tünékeny, nem más, mint példabeszéd”.
Az egész viszonylagos világ, a tudatállapotaival együtt, egy magasabb valóság jelképe, ahol a lények tudatosan egyesülnek az abszolúttal.
A mi feladatunk az, hogy létrehozzuk ezt a kapcsolatot, ami átalakuláshoz, transzfigurációhoz vezet minket, ahogy rózsakeresztesek mondják. Az abszolút segítségével, a bennünk lévő isteniség segítségével lehetővé válik a jó és a rossz fölé, a világunkon túlra mutató felemelkedés… és ezáltal az abban való eredményes munka.
Források:
[1] Armin Risi: Isten és a bálványok, Neuhausen, Altenburg, 5. kiadás 2002, 90. old.
[2] Armin Risi: uo. 91. oldaltól
[3] Pld. Gershom Scholem: A zsidó misztika fő irányzatai, Frankfurt am Main 1980, 285. oldaltól (az Isten visszahúzódásáról való tanítás, az Istentől való elkülönülés)
[4] Máté 4, 3-tól.
[5] Goethe: Faust, Előszó a mennyben
