Ahányszor csak felébredek, tudom: csak egy feladatom van – hogy el ne aludjak megint. Hogy ébren maradjak, és másoknak is segítsek, hogy felébredjenek. Milyen csodálatos feladat!
Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy már régóta alszom. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ébredezek. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy valaki más vagyok, mint, akinek gondoltam magam. De ki vagyok?
Az vagyok-e, aki gondolkodik a fejemben?
Vagy az, aki belül érez, örül a természet csodáinak, fél a szenvedéstől és a haláltól, aki szeret és elutasít, valamint ítélkezik, és mindent a fiókjaiba pakol, és gondoskodik róla, hogy az életnek rendje legyen?
Az vagyok-e, aki reggel felkel, és nap nap után szinte mindig ugyanazokat a dolgokat csinálja, bevásárol, főz, eszik, olvas, mos, vasal, gazol, takarít, alszik és álmodik?
Az vagyok-e, aki testben él, és a szemein keresztül egy olyan világra néz, amit csak kis mértékben ért meg? Olyan emberekre, akik többnyire idegenek a számára, még akkor is, ha évek óta ismeri őket? Az vagyok-e, aki ül a testében, mint egy börtönben, és tudja: kifelé csak egyetlen kapu lenne, és ezt úgy hívják, halál?
Ahányszor csak felébredek, tudom: Nem. Ez nem minden, ami vagyok. Megragad az, aki bennem rejtőzött. Belém hatol. Ebben a pillanatban egyek vagyunk. Ő eddig aludt, álmodott bennem, és most felébredt. És én is vele együtt.
Azóta ahányszor csak felébredek, telve vagyok ezzel az erővel, az ő szeretetével, az ő igéjével. Az örökkévalóság szavával beszél bennem: Én vagyok az, aki a világosságból jött, és a világosságba megy ismét. Én vagyok a mag, amelyik kicsírázott a sötét földben, hogy a fény felé növekedjen.
Én vagyok az, akit hazafelé húz a vágya, én vagyok az, aki szabadságot hordoz magában, és aki többé nem tűri a körülötte lévő korlátokat.
Én vagyok az, akinek a lelke mindenható, akit semmi sem tud megállítani, akit földi életedben hordozol, aki erőt ad neked, hogy félelem nélkül és bátran járd az utadat, és ne riadj vissza sem a veszélytől, sem a fájdalomtól.
Én vagyok az, aki mindennel és mindenkivel kapcsolatban áll, és nem nyugodhat addig, amíg minden lényt el nem tölt a világosság újra. Aki Isten és minden ember iránti feltétlen szeretettel tölt el téged, és valódi küldetést ad neked az életben.
Én vagyok az, aki az „ember” nevet adja neked, Manasz, valódi gondolkodó. Rajtam keresztül ismered fel Isten gondolatait újra, és valósítod meg azokat az anyagban.
Ahányszor csak felébredek, Őbenne ébredek fel, a tökéletességben. Akkor minden az, aminek lennie kell. Nem vágyom semmire, és nincs szükségem semmi másra, csak arra, ami van. Nem akarok sehol máshol lenni, mint, ahol vagyok. Nem akarok semmi mást tenni, mint, amit teszek.
A világosság fénylik a sötétségben, és általa én is láthatom azt. Átfénylik rajtam. Ő, a Világosság Embere, alakít át mindent bennem, körülöttem és az egész világban, valójában az egész kozmoszban világossággá és szeretetté gyengéd hajthatatlansággal. Ő nem az időben gondolkodik, szeretetteljes türelemmel vár és munkálkodik, amíg a világosság legutolsó szikrája is fel nem ébred, és be nem fejezi hosszú, sötét útját az anyagon keresztül.
Ahányszor csak felébredek, tudom: csak egyetlen feladatom van – hogy el ne aludjak megint. Hogy ébren maradjak, és másoknak is segítsek, hogy felébredjenek.
