A spirituális út nem csupán vallásos eszményeink kultiválását jelenti, hanem inkább azt az utat, ami a szívünkben lévő világosság segítségével a sötétségen át vezet.
[…] meg kell szabadulnotok a „nem”-től. Valaki azt kérdezi, mi ég a pokolban. A mester azt válaszolja: az én akarata. Én azonban igazában azt mondom, hogy a „nem” ég a pokolban. Hallgassatok meg egy példázatot:
Fogjatok egy égő szenet és helyezzétek a kezembe. Ha most azt mondanám, hogy a szén égeti a kezem, akkor nagy igaztalanságot követnék el vele szemben. Megmondjam pontosan, hogy mi éget engem? A „nem” éget, mert a szénben valami olyasmi van, ami a kezemben nincs. Látjátok, éppen ez a „nem” éget engem. Ha a kezemben meglenne mindaz, ami a szénben megvan és amire képes, akkor a kezem tűz természetű lenne. Ha valaki akkor fogná az összes tüzet, ami valaha égett, és a kezembe öntené, akkor az nem árthatna nekem. Ugyanígy azt mondom: mivel Istenben és mindazokban, akik Istenben vannak van valami áldásos állapotuknál fogva, ami azokban, akik el vannak választva Istentől, nincs meg, ezért ez a „nem” az, ami a lelket kínozza pokolian, jobban, mint az én akarata vagy bármiféle (valódi) tűz. Az igazat megvallva: amennyire a „nem” tapad hozzátok, annyira vagytok tökéletlenek. Ezért (azt mondom): ha tökéletesek akartok lenni, akkor meg kell szabadulnotok a „nem”-től. [1]
Ezek a szavak Eckhart mester [2] írta le egy 1311 körül fogalmazott prédikációjában. E mögött mély felismerés rejlik. Mert mi nem csak az isteniség tekintetében vagyunk tökéletlenek, hanem önmagunkban is tökéletlenek vagyunk. Gyerekkorunkban és ifjúkorunkban, neveltetésünk, valamint társadalmi és kulturális hatások révén, személyes képességeinket és képzeletvilágunkat az öntudatunkat alkotó hiedelmeink formálták. Ez azonban egy szubjektív képzeletvilág, ami mindig kizárja a valóságnak és az életnek azt a részét, amit nem ismerünk, ami ismeretlen a számunkra. Ez gyakran azt eredményezi, hogy meg kell ítélnünk vagy el kell utasítanunk az ismeretlent, a különbözőt, mert az félelmet kelt bennünk. Sőt a kellemetlen és fájdalmas dolgoktól, ami szenvedést okoz nekünk, általában menekülünk. Ez azt jelenti, hogy a „nem”, mindaz, amik nem vagyunk, amit nem ismerünk, csapdává válik a számunkra. Mert minél inkább háttérbe szorítjuk ezeket, a csapda annál szorosabbá válik bennünk. Minél inkább menekülünk, az ismeretlen annál nagyobb hatalmat gyakorol felettünk.
Csak, ha megnyitjuk magunkat az ismeretlennek, a különösnek, és a fenyegetőnek, szembenézünk vele, megtanuljuk megérteni, sőt átérezni egy részét önmagunkban, akkor tudjuk elfogadni ezeket az erőket, és hagyni, hogy átáramoljanak rajtunk. De hogyan tudnánk ezt megvalósítani? Egyedül nem fog sikerülni. A szívünkkel és a lelkünkkel azonban érezhetünk támogató segítséget, ami erőt ad nekünk. Ez a szívünket hatalmas kehellyé változtathatja, melyben minden érzésnek megvan a helye, melyben minden öröm, de minden szenvedés is, a szép is és a borzalmas is egységgé olvad össze. Ezen az alapon belső nyugalom támadhat bennünk. Csak, ha minden lehetőség teljességében elcsendesülünk, akkor léphet be az isteni, tölthet el minket a ragyogásával, és alakulhat át a tudat terévé bennünk.
A „nem”, ami korábban nagy helyet foglalt el bennünk, most megtelik az isteni sugárzással. Ennek eredményeként többé nem kell menekülnünk a világ sötét oldala elől, hanem a földi fény és a földi sötétség beleolvad az isteni fényben. A fenyegető elem ily módon integrálódik, és elveszti a fölöttünk gyakorolt hatalmát. Ezért a spirituális út nem csupán vallásos eszményeink kultiválását jelenti, hanem inkább azt az utat, ami a szívünkben lévő világosság segítségével a sötétségen át vezet. Pontosan úgy juthatunk közelebb Istenhez, ha közelről megnézzük, elfogadjuk az ismeretlent, a különöst, a kellemetlent és a rettenetest, ha sikerül átadni magunkat a tapasztalatok teljességének, sikerül csendessé válnunk, és ezáltal megnyitni magunkat a spiritualitás számára.
_______________
[1] Mieth, Dietmar (ed.): Meister Eckhart – Vom Atmen der Seele [Eckhart mester – A lélek lélegzetéről], Stuttgart 2014, p. 72
[2] Eckhart mester 1260 körül született Hochheimben. 17 évesen csatlakozott a dominikánus rendhez. Különösen Szent Ágostont, Aquinói Szent Tamást, Scotus Erigenát [középkori ír neoplatonista filozófus – ford. megj.] és az újplatonistákat tanulmányozta. 1314-ben Eckhart mestert a teológia professzorává nevezték ki Strasbourgban, később Kölnben és Frankfurtban is. Számos írása és beszéde révén a német misztikusok közé tartozik. Élete vége felé eretnekséggel vádolták meg. 1328-ban halt meg Avignon-ban, mielőtt elítélték volna.
