2002 tavaszán, a Siena imádott és lenyűgöző hegyeiben lévő Montepulcianóban, ahol élete nagy részét töltötte, meghalt Elémire Zolla, író és sámán, hogy egyik korszakalkotó könyvének címét idézzük.
Zolla, Grazia Marchianò nemeslelkű ajánlása dacára is, még mindig egészen ismeretlen. Marchianò, az asszony és tudós, akinek a filozófiája Ázsiára és a Keletre összpontosult és aki Zollát, mint embert és mint keresőt, számos útjára elkísérte, most Zolla összes művének kiadását szerkeszti a Marsilio Kiadó számára.
Két másik asszony is jelentős szerepet játszott Zolla életében, a tudás és a csoda körüli mindig élénk utazásának állomásait megjelölve: Maria Luisa Spaziani költőnő Zolla első írói és fordítói éveiben, és Cristina Campo írónő egy határtalan és szent antropológia felfedezésének és megteremtésének éveiben, mely az amerikai indiánoktól a nyugati misztikusokig terjed – valamint a keleti spiritualizmusba való merülésének számos éve során is, amikor Grazia Marchianòval együtt élt és dolgozott.
Ez a meghatározó konstelláció mindig elkísérte, hangsúlyt adva Zolla természetének, aki noha fáradhatatlan utazó volt találkozásokban és barátságokban gazdag élete során, természetét illetően azonban távolságtartó ember, nem szerette a zajos tömeget és a figyelmet, s bizonyos előszeretettel kerülte a divatot úgy a politika, mint a kultúra terén.
A hatvanas és a kilencvenes évek között az olasz kultúra színterén megjelenő guruk gyakran és tüntető módon távol tartották magukat tőle, szerencséjére, mert így lehetősége volt, hogy csendesen olyan kincseknek szentelje magát, mint a „Áhítatos tudás” (1969-1983) a mitológiára, néprajztudományra, alkímiára, összehasonlító vallástudományra és irodalomra összpontosítva, amivel hozzájárult egy bizonyos szektarianizmus kezdeti csomóinak „kibogozásához” a spirituális tanulmányok terén, ami meglehetősen parlagias és dogmatikus volt Olaszországban.
Kiterjedt életművéből, hála a végtelen tudásának, amit a tapasztalatai és az érdeklődése során szerzett, néhány magvas értéket szeretnénk idézni, eleven témákat, amelyek annyira különlegesek voltak a számára, hogy mindig jelen voltak minden társadalmi és emberi együttléte során éppúgy, mint a belső valóságában. Ezeket a gyakran klisék és mesterkélt hamisítások mögé rejtett magokat Zolla összegyűjtötte és felbecsülhetetlen értékű kincsként felajánlotta, mivel ezek a magvak a gondolat szabadságának alapján születtek. Amikor a gondolat, a belső gondolkodás valóban szabad, ez azt jelenti, hogy mások is, ha úgy kívánják, szabadon meríthetnek ugyanabból a forrásból.
A tükör és a (tükör)képpel való találkozás
Felismerés, önmagunk ismerete és a Másik iránymutatása. A tükör többféle szerepe a megismerés folyamatához vezet, vissza a lényünk forrásához, ahhoz a helyzethez, amit mi általában úgy hívunk, hogy „a tükör előtt”, a Másik elviselhetetlen jelenléte, ami ugyanakkor a mi saját képünk elviselhetetlen bűvölete is. Ez a látás misztériuma vagy az önelégülés csapdája, a teremtés szabadsága vagy az ismétlődés börtöne. Hogyan szabadulhatunk meg az ismétlődés börtönéből? Az értő szem számára ezen a téren nem lehet semmiféle megosztottság.
„… Böhme megjegyezte, hogy a sötétség mélysége éppoly hatalmas, mint a világosság fensőbbsége: ez a kettő nem áll távol egymástól, hanem egymásba hatol… A világosság fő forrásával szemben mi mindig a fekete napot imádtuk, és a melankóliának ez a kétségbeesett és gyötrő módon belénk vésett védjegye az, ami megnyitja az utat a mélységes tudás felé… A Teremés Könyvében Isten egyszerre teremtette a világosságot és a sötétséget, és a világosságot „jónak” találta. Azonban kétféle világosság létezik: az első, a rejtélyes világosság, amit az első napon teremtett, szemben a nap és a hold világosságával, ami számunkra oly ismerős és amit a negyedik napon teremtett. Az ember időtlen idők óta foglalkozik ennek a két világosságnak a megkülönböztetésével és a talány fejtörést okoz…” (A gyermekies csoda, 1994, részlet)
Ezek a sorok mély, nem csupán tanulásból eredő megértésről tanúskodnak, különösen, ha követjük a szöveget, Zolla egy szemvillanással és briliáns megfigyeléssel tekint végig Milton Elveszett paradicsomától Dante Isteni színjátékáig, Grossatesta Fény metafizikájától Pszeudo-Dionüsziosz Misztikus teológiájáig megjegyezve, hogy
… a keresztény történelemben fennmaradt egy ősi tantétel: a fény lehet az ötödik elem a föld, víz, levegő és tűz után és megtermékenyítő, újrateremtő és összegyűjtő jelleggel rendelkezik, arra szolgálhat, hogy a lelket összekapcsolja a testtel. Ebből a nézőpontból a fény a mag, az éter szinonimájaként összekapcsoló jellegű. Ez az ötödik elem el van rejtve az anyagban, az alkimista azonban képes azt kivonni belőle.” (idézet ugyanonnan)
Felülemelkedés a megosztó ellentéteken
„Amikor a lélek érzékel és az érzékelt dolgok, alany és tárgy, összekeverednek és kölcsönösen egymásba olvadnak, az történik, amit mi metafizikai tapasztalatnak nevezünk. A költészet számára ez nem ismeretlen, ez az a tenger, amelyben a Végtelen Leopárdija* édesdeden megsemmisül. A metafizikai tapasztalat találó név az önvalónak az énnel való keveredésére, de ez csak egy név, amit nem szabad összetéveszteni a dologgal (…) A befelé forduló személy olyan, mint egy teknősbéka, amikor visszahúzza a fejét, behúzva a farkát és a mancsait… Az elme is ugyanezt teszi, amikor a saját kilétére koncentrál. Az indoeurópai nyelvben az sm azt jelenti, hogy egység, egyesülés, ami a szanszkrit samà szóból ered, melynek jelentése ugyanolyan, ugyanaz” (Az őstípusok, 1988, részlet)
Az eredeti egység tapasztalatát „külsőleg” és/vagy „belsőleg” egyaránt meg lehet élni.
Teiresziasz mítoszában, a jógában és a tantrában az egymást keresztező kígyók motívuma a belső energiák tökéletes egyensúlyát jeleníti meg… A kozmikus életnek ezzel a magjával való kapcsolatba lépés a beavatás célja mind az alkimisták mind a misztikusok számára. A beavatott Merkúrral, a valóság folyékony, androgün elvével azonosítja magát…” (Az androgün, 1989, részlet)
A mozgás titka
Születés, halál és újraszületés, egy olyan mozgás, amiből tulajdonképpen nincs kiút, aminek részei vagyunk az inkarnáció kereke által, akár hiszünk a reinkarnációban akár nem, vagy akár egy „mennyei” világban való újjászületésben, a hagyomány szerinti „túlvilági életben” hiszünk.
Ez az „átok” a Világosság ismeretében oldódik föl, abban a témában, aminek Zolla munkásságának utolsó éveit szentelte és ami a Hádészbe való leereszkedés és feltámadás szövege posztumusz kiadásához vezetett. Ebből idézünk néhány részletet:
A hétköznapi élet nagy részét álomként éljük meg. Csak kevés ember tudja, hol kezdődik az álmok birodalma, ők tudják hol a határ és nagyon vigyáznak, hogy át ne lépjék azt…A legtöbbjük álomban él és nem tudja, hogy egy nap hányszor és hol lépi át azt a határt, ami a valóságot az álomtól elválasztja…
A Nag Hammadi könyvtár kéziratai között található A feltámadásról szóló értekezés, ami a világot illúzióként leplezi le:
„Csak a feltámadás vezet a teljes igazsághoz.
Az embert nem csak a keresztelő menti meg, hanem a tudás is…
A keresztelő alámerülés egyesíti az ellentéteket,
a vízbe való alámerüléstől a test kiemelkedéséig tartó lépés ezért,
a sötétségből a világosságba való felemelkedés, ami
lehetővé teszi a gnosztikus számára, hogy tudást nyerjen,
tökéletes tudást, ami minden hiányosságtól mentes…
A gnosztikus keresztelő más, mint az általánosan ismert keresztelő.
Az Ember Fia nem keresztelte meg a tanítványait,
amint az Igazság Evangéliuma emlékeztet minket.
Az Ember Fia egyszerűen áthatolt a plerómán (teljességen)
a világunkba és vissza: a keresztelő, az egyesülés,
az úrvacsora (eukharisztia) kegyelmi aktusa,
a megváltás és a menyegzői terem (nymphón) ötszörös beavatásának során
A lélek fény felé vezető útját ezek a szavak fejezik ki:
A mennyei ember a sarkcsillag, aki a kozmosz minden erejére nyitott, mivel pedig üres és nem áll semmiféle hatalom alatt, a világegyetem tiszta tükrévé válik. Az alkimista ily módon megolvasztja tégelyében az ólmot és a higanyt, melynek nyomán, a két ellentétes anyag arányaként megkapja a kívánt fémet. (A Hádészba való leereszkedés és feltámadás, 2002, részlet)
—
* Leopardi, Giacomo: A végtelen
Mindig szerettem ezt a puszta dombot
s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól,
de, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szívem
szinte megborzong. S ahogy átviharzik
e lombokon a szél, összevetem
azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idők, és a mai kor,
az élő s hangos. Gondolatom a
határtalanba merül; s ebben a
tengerben oly édes megsemmisülni.
Szabó Lőrinc fordítása
