Egy nap két tanítvány lépett be a Nagy Mester iskolájába.
Yi Gun és Ka Tsin, mindketten szorgalmasan dolgoztak és gondosan végezték a rájuk bízott feladatokat. Yi Gun valahogy mégis mindig gyorsabb volt és sohasem hibázott. Úgy tűnt, hogy minden megbízatását tökéletesen képes volt teljesíteni. Ka Tsin-t viszont gyakran megszidták, mert nem értette hogyan simítsa el a homokot, nem sütött elég kenyeret, vagy mert mindig találtak némi szemetet, miután felsöpört.
Egy nap, miközben rizst főztek, Ka Tsin így szólt Yi Gun-hoz: – Barátom, szeretnék kérni tőled valamit.
Yi Gun elmosolyodott és azt mondta: – Parancsolj. Miben segíthetek?
Ka Tsin láthatóan zavarban volt, tétovázott és könyörgően nézett a barátjára, mondván: – Tudom, nem kellene ezt kérnem tőled, de tiszta szívből kérlek, mondd el nekem, amikor eljutsz a megvilágosodáshoz. Azt hiszem, én nem csinálom valami jól. Én nem látok semmi jót önmagamban, de vágyom rá, hogy megtudjam, hogy ez elérhető. Mi ketten egy időben jöttünk a mesterhez, és ha neked sikerül, akkor később talán nekem is van rá esélyem.
Yi Gun elgondolkodott egy kicsit, majd beleegyezően bólintott.
Eltelt egy kis idő, talán egy pár hónap vagy év, és akkor egy nap Yi Gun elárulta Ka Tsinnek, hogy végre megvilágosodott. Elmondta, hogy ez egy olyan állapot, amit nem lehet szavakkal leírni, de káprázatos volt és azt kívánta, hogy a barátjának is sikerüljön hamarosan eljutnia ebbe az állapotba. S ő is arra kérte Ka Tsint, hogy majd szóljon neki, ha ez megtörtént.
Ka Tsin arca boldogan felragyogott. Mintha hirtelen szárnyai nőttek volna, és minden kétsége elillant. Még szorgalmasabbá vált, örömmel teljesítette a feladatait, és hálás volt, amiért tanulhatott belőlük. Fáradhatatlanul dolgozott, semmi sem tudta kimeríteni vagy elcsüggeszteni. Mindent megcsinált, amit kértek tőle és segített a többi tanítványnak is a feladataik elvégzésében. Reggel korán kelt és napnyugta után tért ágyba mindig tele energiával és elszántsággal.
Valamennyi idő, talán napok vagy hónapok elteltével, egy szép nyári nap délután Ka Tsin megvilágosodott. Első dolga az volt, miután némán hálát adott Istennek, hogy elmenjen Yi Gun-hoz és megossza vele az örömhírt.
– Nagyon örülök! – mondta Yi Gun, – Meséld el, hogy történt?
– Mit mondhatnék még neked, hiszen te már régen tudod, nem? – válaszolta Ka Tsin.
Erre Yi Gun bólintott és azt mondta barátjának: – Bocsáss meg nekem, Ka Tsin! Én nem tudom, hogy mi a megvilágosodás. Sem régebben, sem most nem részesültem abban az áldásban, hogy megérintsen. Bocsáss meg, amiért hazudtam neked, de azért tettem, mert tudtam, hogy neked mennyire fontos, hogy higgy a lehetőségben. Abban, hogy egy egyszerű tanítvány, mint te és én, képes végigjárni az utat.
Most Ka Tsin-en volt a sor, hogy meghajoljon a barátja előtt és azt mondja: – Hatalmasak és kifürkészhetetlenek a Tao ösvényei, és számtalan út vezet hozzájuk. Az én utam az volt, hogy elmerüljek a végtelen óceánban egy hazugság segítségével, ami eloszlatott minden kétséget és akadályt, amit én állítottam magam elé. A te utadért pedig, kedves barátom, minden percben imádkozom, és áldom azt a napot, amikor a sors összehozott minket.
