Nos tehát, honnan származik a nyugtalanság, az aggodalom és a félelem? Talán paradoxonnak tűnik, de tegyük fel, hogy ezek az érzések mind a múltból, mind pedig a jövőből származhatnak.
A múltból azért, mert mindegyikünk olyan terhet hordoz magával, ami tele van “negatív” élményekkel, amelyek egykor fájdalmas érzést és szenvedést okoztak nekünk. Vagy másoktól hallottunk ilyen élményekről és mi magunk nem akarjuk átélni ezeket.
S ekkor keletkezik a nyugtalanság, az aggodalom és a félelem érzése, mivel nem akarunk a jövőben sem fájdalmat sem szenvedést. Ezért megpróbáljuk elkerülni az ilyen helyzeteket. Gyakran olyan kipróbált kliséket és sémákat használunk, amelyek a múltban már működtek nekünk vagy másoknak.
Itt azonban van egy ismeretlen, ám jelentős tényező – nevezetesen az, hogy az idő múlásával változunk mi magunk is és a környezetünk is.* “Életreceptek”, amelyek egyszer egészen jól beváltak, a jövőben nem biztos, hogy működni fognak. Az élet folyója szüntelenül áramlik és a világ változik…
Ha egy kissé más szemszögből vizsgáljuk a dolgot, a szorongás, az aggodalom és a félelem a jövővel szembeni elvárásainkhoz kapcsolódik. Az életünket az elvárásainknak megfelelően szeretnénk alakítani, hogy teljesnek érezzük azt, hogy tartós harmóniát teremtsünk és boldogságot érezzünk. Ez ugyan ránk vonatkozik, de az elvárásainkat kivetítjük a szeretteinkre és a környezetünkre is, amelyben élünk. Fenn akarjuk tartani a “komfort zónánkat”, gyakran minden áron, amelyben jól és biztonságban érezzük magunkat.
Az élet azonban arra kényszerít minket, hogy együttműködjünk a környezetünkkel. A legegyszerűbb, de legjelentősebb példa erre a légzés, – ahhoz, hogy éljünk, be kell lélegeznünk a körülöttünk lévő levegőt.
A környezettel való együttműködés nem mindig felel meg az elvárásainknak. A bolti eladó nem mindig udvarias, még akkor sem, ha mi megpróbálunk kedvesek lenni vele és türelmesen várunk a sorunkra. A buszvezető becsukja az orrunk előtt az ajtót és elhajt, amikor mi éppen odaérünk a megállóba. A munkában, a főnökünk új követelmények és feladatok elé állít minket és nem ad nekünk időt a pihenésre. S miután hazatérünk, kiderül, hogy a szomszédunk a fal túloldalán a Bajnoki Ligát nézi a TV-ben és a legnagyobb hangerőre állítja a készüléket.
Az ilyesfajta példák végtelenül megsokszorozódhatnak. Kis adagban ezek csupán csalódást és haragot keltenek bennünk. Amikor ismétlődni kezdenek, akkor ezek az érzések nyugtalansággá, aggodalommá és félelemmé növekedhetnek, mert a következő napon ismét szembe kell néznünk a környezetünkkel. És hol találjuk meg akkor a komfort zónánkat?
Ezeknek a helyzeteknek a közös vonása a MI környezettel szembeni elvárásunk. Azt hisszük, hogy a rokonainknak, barátainknak, munkatársainknak, általában mindenkinek, akivel dolgunk akad, úgy kell tevékenykednie, ahogy az NEKÜNK tetszik, a mi elvárásaink és követelményeink szerint. Ha nem így van, – akkor kisebb vagy nagyobb ellenségünknek tekintjük őket, akik nem járulnak hozzá ahhoz, hogy kényelemben érezzük magunkat. Ha úgy érezzük, hogy le tudjuk győzni az “ellenséget” és kierőszakoljuk a békét, a MI békénket, akkor ezt tesszük. Ha azonban, a feltételezett ellenség határozottan erősebb, mint mi (például a főnökünk a munkahelyünkön), akkor meghátrálunk és elkezdünk nyugtalanná válni, aggodalmaskodni és félni az erősebb ellenségtől, valamitől, ami fölött nem tudunk úrrá lenni.
Ez nem egy kissé énközpontú, önző magatartásbeli hozzáállás? De bizony az. Úgy gondoljuk, hogy ez nem a MI hibánk, hanem másoké, mert ők nem felelnek meg a MI elvárásainknak.
Van valamiféle lehetőségünk arra, hogy megoldjuk ezt a gordiuszi csomót?
A feszült és elégedetlen helyzetünk oka az, hogy nem látjuk a dolgokat (és önmagunkat sem) olyannak, amilyenek azok itt és most. Mit tudunk a környezetünkben lévő emberekről, akikkel éppen találkozunk? Gyakran semmit. Talán valamiféle megrázkódtatást élnek át éppen ebben a pillanatban…
Ha megpróbálnánk mindenre és mindenkire elvárások és összehasonlítás nélkül tekinteni; mindenkit szívélyesen elfogadni olyannak, amilyen itt és most a jelenben, akkor talán sokkal gyakrabban és hosszabb ideig tapasztalnánk békét és nyugalmat, – egy nyugtalanság, aggodalom és félelem nélküli állapotot, – és akkor a komfort zónánk jelentősen kiszélesedne… és elmélyülne.
S akkor talán felfedezhetnénk, hogy ami itt és most van, az pontosan az, aminek itt és most lennie kell.
