A legtöbb ember úgy él, hogy a hozzá legközelebb álló és legkedvesebb rokonain és barátain kívül nem sok figyelmet fordít másokra. Az emberek szinte minden helyzetben azt kérdik „Mi hasznom származik ebből? Ez a legfontosabb szűrőjük. Ez egy fejlődési szint. Az én biztosítani akarja a fennmaradását. Ha azonban egy magasabb tudati szintre lépünk, akkor ez a kérdés a háttérbe szorul.
Bizonyos fokig tudatára ébredünk annak, hogy egy mindent átfogó élet részei vagyunk, ami számtalan formában jelenik meg a növények, állatok és az ember világában. Az egyetlen élet a legváltozatosabb módon nyilvánul meg. Mi pedig ehhez az egyetlen élethez tartozunk. Ha egy tágabb tudati szintre emelkedve felismerjük ezt, akkor egy hatalmas életszövevény, egy óriási organizmus részeiként kezdjük érezni magunkat. Egy széleskörű kapcsolatrendszerben találjuk magunkat.
Nézzünk csak egy fát. A fa minden része – a gyökértől, a törzstől és az ágaktól kezdve a levelekig, a virágokig és a magokig – a fát szolgálja, mindegyik a maga módján.
Vagy gondoljunk az agyunk idegsejtjeire: számuk meghaladja a világegyetemben található csillagok számát. Mégis mind egyetlen embert szolgál. Ezek az idegsejtek teszik lehetővé a gondolkodásunkat, az érzéseinket és a körülöttünk lévő világ érzékelését. Az idegsejtek eme hatalmas hálózata egyetlen tudat működését segíti elő.
A természethez hasonlóan nekünk embereknek is arra kell törekednünk, hogy megvalósítsunk egy ilyen átfogó rendszert. Az emberiséget is a fához, illetve az agyhoz hasonlíthatnánk. A „sejteknek” egyenként rá kell ébredniük a nagy egész létezésére. Amikor ez megtörténik, akkor kifejlődik a nagy egész szolgálatának a készsége.
Akkor a helyett a kérdés helyett, hogy „Mit hasznom származik nekem ebből?, az a kérdés merül fel, hogy „Mivel járulhatok hozzá a nagy egész jólétéhez ebben az adott helyzetben?” Ez a fajta megközelítés pedig egy új, belső növekedéshez vezet.
Felismerjük, hogy mindenütt, minden alakot és formát egyetlen élet hat át. Létünk ekkor gazdaggá és teljessé válik. A minden élőlénnyel való kapcsolat, a tudat mágikus ereje, ami mindent bimbózásra, ébredésre és virulásra késztet – bennünk is tükröződik. A magány érzése elillan. Hiszen mindennel kapcsolatban állunk. Legbenső lényünkben tovább viszünk mindent, amivel külsőleg találkozunk. Utunk során mindet magunkkal visszük a lét eredetéhez, az egyetlen élethez. S ezáltal minden új jelentőségre tesz szert. Mivel minden lény a másik segítségével önmagára ismer. Viselkedésünk segítőkésszé/integratívvá válik mindenütt, ahol csak lehet. Úgy is mondhatnánk, hogy segítünk másokon: igen, de ezek a mások – ők is mi vagyunk.
