Az emberek a nyelv segítségével fejezik ki a gondolataikat és érzelmeiket, ezt használják, hogy beszélgethessenek egymással. A beszéd képességének köszönhetően érzéseket és tapasztalatokat cserélünk, próbára tesszük a körülöttünk lévő világ sokféleségéről és természetéről alkotott tudásunkat, rendszeresen újrafogalmazzuk ezt a világot és folyamatosan csiszoljuk önmagunkat és egymást mindenféle értelemben. Ily módon állandóan új valóságokat teremtünk a magunk és szélesebb értelemben véve a világ számára is. Mindenki ezt teszi újra és újra a maga módján.
Ez nem csak szinte végtelen mértékben sokfélévé teszi az emberiséget, hanem változékonnyá is. Egy túlzsúfolt színpadon állunk, ahol csak viszonylag kevés »szereplő« számára van hely, hogy talpon maradjon. Szinte mindenki az anyagra, és ennél fogva az időre és a térre összpontosítva, illetve ahhoz kapcsolódva éli az életét. Úgy tűnik minden az anyagból, a térből és az időből származik. Ez a három tényező határozza meg a fizikai otthonunkat, tehát az egész életünk ezek közé a korlátok közé szorulva zajlik a jelenlegi, látható világ színpadán.
Szinte úgy tűnik, mintha az emberek »számkivetettségbe« kerültek volna, egy behatárolt, kerítéssel körülvett menekülttáborba, az egész emberiség elsődleges menekülttáborába. S az emberiség elhagyatva érzi magát és kétségbeesetten keresi ennek az egésznek az értelmét, mivel úgy érzi, hogy egyetlen »anyaország« sem hajlandó befogadni őt ebben a formában.
Ha jól meggondoljuk, ez a kétségbeesés egyrészt abból az elvárásból fakad, hogy »az istenek« egyszer majd csak megsajnálják az embereket, másrészt abból a kemény tapasztalat nyomán született félelemből, hogy nincs semmiféle kegyelem a számukra. Az emberek különös módon hajlamosak arra, hogy a saját megszabadulásukat valami rajtuk kívül álló dologtól vagy személytől várják. S ha erre nem kerül sor, akkor vádoló ujjakkal mindig »kifelé« mutogatnak. Ez számos inkarnáción keresztül így folytatódik.
Ki számíthatna tartós békére ebben a kavargó káoszban? Ebben az értelemben a fenti cím abszurd vagy legalábbis cinikus. Vagy talán nem így van?
Krisztus azt mondta:
Elvész az én népem, mert nincsen tudása.
Ez a legnagyobb szerencsétlenség ebben a világban: mert ez a zúgolódó, hús-vér természetember sohasem kerülhet be az eredeti ember »szülőhazájába«. Szörnyen tragikus félreértés ebben hinni, vagy erre várni, és végsősoron ez a kétségbeesés, kisiklás és degeneráció táptalaja.
Vajon miért képes minden vallás a pokol és a kárhozat fenyegetésével fogságban tartani a természetszülte embert? Eléggé jól ismert tény, hogy az anyagszülte emberek felett gyakorolt hatalmaskodás meglehetősen gazdaggá és befolyásossá tette az egyházakat.
Vajon a földi emberiség butasága volt az, ami annyira fogékonnyá tette őket a babona és a vallás iránt? A következő cinikus kijelentést, miszerint
ha te ostobaságban tartod őket, akkor én szegénységben fogom tartani őket,
állítólag egy uralkodó mondta egyszer a korabeli pápának.
Nem, ez nem ostobaság, de határozottan vannak olyan alapvető, nagymértékben tudattalan törekvések, melyeket a béke és a biztonság iránti mély emberi vágyak táplálnak.
A természetszülte emberek mindig is tudták, amióta világ a világ, hogy az „ember” mint teremtmény, Isten gyermeke. Viszont azt is tudjuk, hogy ez a tudás feledésbe merült, sőt a földi érdekekkel rendelkező »ravasz« papi »pásztorok« módszeresen eltitkolták ezt a tényt a »nyáj« elől.
Az isteni gyermek így kiváltképp drámai módon ebben a kaotikus, anyagi téridőrendben találta magát. Mellesleg nem árt ha tudjuk, hogy csak a mi földhöz kötött szemléletünk nevezi ezt megtévesztő módon „drámainak”.
A Corpus Hermeticumban [1], Pymander könyvének 32-38 szakaszában Pymander a következőképpen írja le azt a folyamatot, melynek során az isteni gyermek lesüllyed a földi területekre:
Minden teremtmény Atyja, a Szellem, aki élet és fény, egy embert teremtett a saját képére és hasonlatosságára, akit kezdettől fogva saját gyermekeként szeretett. Mivel az ember, aki az Atyjához hasonlított, nagyon szép volt, Isten szerette a saját képét és minden munkáját a gondjaira bízta.
Amikor azonban az Ember észrevette azt a teremtést, amit a Demiurgosz formált a tűzből, ő is létre akarta hozni a saját teremtményét, és az Atya megengedte ezt neki. Amikor az ember belépett a Demiurgosz teremtési területére, ahol szabad kezet kapott, megfigyelte a testvére munkáit. A Rektorok megszerették őt és mindegyikük megengedte, hogy osztozzon a szférák hierachiájában elfoglalt rangjukban.
Később, amikor az Ember kiismerte őket és részt kapott a természetükből, át akart törni a körök korlátain, hogy megismerje annak az erejét, aki a tűz fölött rendelkezik.
Az ember, aki hatalmat kapott a halandó lények, valamint az oktalan állatok világa fölött, előrehajolt és keresztülhatolt a szférák vonzerején, melynek burkát áttörte, és megmutatkozott az alant lévő természetnek egy csodálatos Isten alakjában.
Amikor a természet meglátta azt, aki kimondhatatlan szépséggel és a hét rektor erejével rendelkezett, melyet egy istenalakban egyesített, szeretetteljesen elmosolyodott, mivel látta ennek a csodálatos szépségű emberalaknak a vonásait a vízben tükröződni és észrevette a földön lévő árnyékát.
Ami őt magát illeti: amikor az ember észrevette a természeti alakját a természet vizében tükröződve, ami annyira hasonlított őrá, beleszeretett, és ott kívánt élni. Amit akart, azt azonnal meg is tette, így beleköltözött a valótlan formába. S amikor a természet magához ölelte a kedveseként, körülvette őt teljesen és eggyé váltak, mivel nagy volt a vágyuk tüze.
Ezért van az, hogy a természet teremtményei közül egyedül az ember kettős lény, testi voltát illetően halandó, emberi lényegét illetően pedig halhatatlan.
Ez akár egy szuperemberekkel teli, szórakoztató sci-fi film jelenete is lehetne. Ebből a szempontból nézve, az ilyesfajta filmek talán kevésbé meglepőek, mint ahogy első látásra tűnhetnek, mivel akaratlanul ugyanabból az ősi emlékezetből merítenek.
Az Isten által teremtett ember »Isten gyermeke« volt, tehát isteni erőkkel rendelkezett.
Ezen képességeknek az egyike az »isteni akarat« volt. Ahogy az idézet állítja:
Amit akart, azt azonnal meg is tette,
mivel a paradicsomi mítosz állításával ellentétben, isten nem korlátozta az embert. Az ember teremtő ereje korlátlan volt és ezért az Isteni gyermek nem csupán a Teremtő bábuja volt. Noha Isten óva intette, mégis szabadon választhatott, hogy eszik-e a »jó és rossz tudás fájáról« szakított »gyümölcsből«.
…így aztán beleköltözött a valótlan formába. S amikor a természet magához ölelte a kedveseként, körülvette őt teljesen és eggyé váltak, mivel nagy volt a vágyuk tüze.
Ez a »bukás« megfosztotta az embert, aki eredetileg kétnemű, hímnős volt, az isteni erejétől. A bukás során kettéhasadt, hímnemű és nőnemű része elvált egymástól végtelen számú sérült, elkülönült hímnemű vagy nőnemű burkot, (mikrokozmoszt) hagyva maga után, melynek közepén egy minimális és homályos, mégis halhatatlan része maradt csak meg annak, ami valaha volt.
Egy számunkra felfoghatatlanul hosszadalmas fejlődési folyamat nyomán végül megjelent egy teremtmény a földi természetben, ami alkalmasnak nyilvánult arra, hogy össze lehessen kapcsolni egy ilyen „hímnemű” vagy „nőnemű” mikrokozmosszal: ez a mi természetben született alakunk, a földi ember, akik mi vagyunk. Ennek a kapcsolatnak az a célja, hogy az ember a természetben született élet tapasztalatainak kemény iskolája által emlékezzen az eredetére és megtalálja a visszavezető utat az eredeti, atyai házba.
Amint a természetszülte személyiség ráébred erre a »küldetésre«, az ember elkezdheti a visszafelé vezető utat járni. A tudatosság volt, mindenek felett, az a képesség, ami a természetszülte embert alkalmassá tette erre a mikrokozmikus kapcsolatra.
A visszatérés teljes folyamata csak akkor fejeződhet be, ha minden mikrokozmosz – teljesen helyreállítva, transzfigurálva – visszatér az istengyermeki állapot egységébe. Akkor ez a kettős természet teljesítette a szerepét.
Mire jó ez a »drámai« folyamat?
Eme rejtély megoldásának a kulcsa talán a fenti idézet egyik mondatában található:
Mivel az ember, aki az Atyjához hasonlított, nagyon szép volt, Isten szerette a saját képét és minden munkáját a gondjaira bízta.
Isten ott van, ahol minden volt, van és lesz. Isten mindenütt jelenlévő az örök jelenben, messze meghaladva minden teret, időt és dimenziót. Számára nincsenek akadályok: szó szerint minden Benne van. S pontosan ez az isteni szeretetnek az alapvető tulajdonsága, teljesen személytelen és mindent átfogó és ezért ugyanakkor gyermekének, az embernek felajánlja azt a lehetőséget is, hogy visszatérhessen az atyai házba.
Ezért bizonyos, hogy egyszer minden mikrokozmosz visszatér az isteni egységbe. Ha ez megtörténik, akkor egy hatalmas tapasztalati energia-kincset visz magával az egységes tudatba. Az egységtudat pedig
mindent befogad és mindent továbbad és ezáltal mindent megújít.
Ily módon Isten a »jó és rossz tudás fáján« keresztül megismerte önmagát.
Isten pedig látta, hogy ez jó, és »elmosolyodott«.
—————
Hivatkozások:
[1] J. van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-gnózis, 1. rész, Rozekruis Pers, Haarlem 2017
[2] Ez a cikk a Pentagram 2019/3. számában jelent meg először.
