Egy kérdésre adott válaszként gyakran halljuk:
Igen, de…
Mást is kiráz tőle a hideg? Engem legalábbis elfog ez a kellemetlen érzés.
Nagyon gyakran mondják ezt. Mi ebben a probléma? Mi baj van vele?
Bennem mindig felmerül az a két üzletember közötti beszélgetés, amit évekkel ezelőtt hallottam egy repülőutam során. Mögöttem voltak, így nem láthattam őket. Egy ideig beszélgettek, aztán az egyikük azt mondta:
Igen, de…
Mire a másik nagyon határozottan megjegyezte:
Miért mondogatod folyton azt, hogy igen, de…? Mondj egyszerűen nemet, ha az a szándékod, de ne azt, hogy „igen, de…”
Én azonnal egyetértettem ezzel a megjegyzéssel, mert akárhányszor hallom, hogy valaki azt mondja „igen, de…”, mindig valamiféle bosszantó érzés fog el.
Sokáig foglalkoztatott a dolog és különböző gondolatok merültek fel bennem. Közülük egy mindig visszatért, nevezetesen az, hogy a „de” csökkenti az „igen” szó megerősítő jellegét. Egyre világosabb számomra, hogy az „igen” nagyon pozitív szó ellentétben a „nem”-el. Némelyek rendkívüli módon viszolyognak attól, hogy „nemet” mondjanak, gondoljunk csak a Soha ne elégedj meg a nemmel című könyvre, valamint az azonos című filmre.
Természetesen az ember gondolhatja, hogy ebben a világban nem minden fekete és fehér. Hogy a „de” szócskával a megerősítő „igen” után az ember még árnyalhatja kissé a válaszát. Lehet, hogy így van és egyben ez az oka annak, hogy az abszolút keresése, a feltétlen IGEN utáni vágyam során meglehetős viszolygás fejlődött ki bennem a „de” szócska iránt.
Ez automatikusan a „mindent vagy semmit” megállapítást juttatja eszembe. Bárki, aki gyakran olvassa a Bibliát, ismeri a Máté evangéliumában szereplő mondást:
Nem szolgálhatod egyszerre Istent és a Mammont,
vagy a feltétel nélküli kijelentést:
Mindent vagy semmit.
A „de” hozzáadása az „igen”-hez csökkenti a „minden” értékét és egy lépéssel közelebb hozza a „semmit”. Így megérthetik, hogy miért távolítottam el a „de” szócskát a szótáramból és miért az IGEN a kedvenc szavam, mivel:
Számomra az „igen” igen, és a „nem” nem.
