Az emberiséget évszázadokig az a jól ismert „aranyszabály” vezette, ami a természettörvény vagy Logosz része:
Ne tégy másokkal semmi olyasmit, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek.
Ez a szabály a kölcsönösség elveként is ismert. Amikor Konfuciusztól egyszer megkérdezte egy tanítványa, „Mester, van-e olyan szó, ami életben tarthat minket?”, mire ő azt válaszolta: Shu. Megközelítő fordításban ez azt jelenti: kölcsönösség! A római szerző, filozófus Seneca ezt a kölcsönösséget szeretetnek fordította:
Azt akarod, hogy szeressenek? Akkor szeress!
Ha azonban azt az ökológiai katasztrófát nézzük, amit az emberiség idézett önmagára az elmúlt századok során, a norvég író, Jostein Gaarder (1952) szerint ennek az egyetemes aranyszabálynak többé nem csak egy horizontális dimenziója kell, hogy legyen; mivel a „mi” és „ők” viszonyáról van szó. Könyvében, melynek címe We Are the World (Mi vagyunk a világ), azzal érvel, hogy a kölcsönösség elvének szükségszerűen kell, hogy legyen egy vertikális dimenziója is: bánj a jövő generációval úgy, amilyen elbánást az előző generációtól szerettél volna kapni.
Ez nagyon egyszerű. Szeresd felebarátodat, ahogy önmagadat. És természetesen ebbe bele kell tartoznia a jövő generációnak is. Ennek teljes mértékben mindenkire vonatkoznia kell, aki ezen a bolygón utánunk él majd.
Nincs jogunk ahhoz, hogy rosszabb állapotban adjuk át a földet, mint ahogy mi kaptuk, amikor megszülettünk, érvel Gaarder szenvedélyesen. Kevesebb hal a tengerben. Kevesebb iható víz. Kevesebb élelem. Kevesebb esőerdő. Kevesebb tiszta levegő. Kevesebb korallzátony. Kevesebb növény- és állatfaj. Kevesebb szépség! Kevesebb dicsőség és öröm! Sokkal több ember! Ezért javasolja azt, hogy készítsünk egy globális chartá-t (alapszabályt) az ember jövő generációk iránti kötelességeiről. Ez az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948) mintájára készülne. Kétségtelenül megfontolt elképzelés, de egy ilyen globálisan alkotott erkölcsösség csak akkor nyer igazán erőt, ha az ember felismeri, hogy azért él a földön, hogy Szellem által áthatott személlyé váljon. Így ő is hozzájárulhat az általános szellemi tudatossághoz és megújuláshoz.
Ez nem fog végbemenni küzdelem nélkül. Az embernek fel kell hagynia azzal, hogy a kozmosz középpontjának tartsa magát, és a föld bolygó szolgálatába kell állnia. A Csend hangja című könyvecske szavai szerint:
Segítsd a természetet, és működj együtt vele, és a természet a teremtői közé fog sorolni, és meg fog hajolni előtted. (…) Ne kívánj meg semmit. Ne állj szemben a karmával, sem a természet megváltoztathatatlan törvényeivel. De azzal küzdj meg, ami személyes, átmeneti, tovatűnő és mulandó.
Ez a belső „klímaváltozás” egy új tudatállapothoz vezethet, ami földöntúli eredetű energiának köszönhetően érhető el. Ez az energia lehetővé teszi, hogy az ember újra szeretetteljes összhangban éljen a földdel. Lao-ce erre a helyreállított harmóniára utal, amikor a szeretetet feltételként említi, és a világban való részvétel egyfajta útlevelének tekinti:
A világot csak azokra szabadna rábízni, akik a saját testüket úgy szeretik, mintha az lenne az egész világ.
Karl von Eckartshausen A természet varázserőiről (The Mysterious Forces of Nature) című művében részletezi ezt. Reményteljes, széles látásmódja messze minden katasztrófa fölé emelkedik:
Az ember képes behatolni a természet legbensőbb lényegébe; mélyrehatóan tanulmányozhatja annak titkos műhelyét; felhasználhatja az elveit, hogy új teremtményeket hozzon létre.
Hermész (idézet az Asclepius /Aszklépiosz/ X-ből):
Ha az ember teljesen gondoskodik a teremtésről, akkor ő a kozmosz ékessége, és a kozmoszt is ékkőnek tekinti: akkor, alkotóelemeinek harmóniája alapján, ő maga is egy világ, egy mikrokozmosz. Ismeri önmagát, ismeri a kozmoszt is, úgy értve, hogy tudja, mit kíván az általa játszott szerep, mi az, amit használhat, és miben kell engednie.
Karl von Eckartshausen: The Purifying Fire of Divine Alchemy (Az isteni alkímia tisztító tüze)
Az első ember, Ádám, gyönyörű fényruhát kapott, koncentrált fényből és elemi erőkből, egy olyan időben, amikor az elemeket még nem szakította darabokra a paradicsomi átok, hanem egyetlen erőelemet alkottak. A bukás következtében az ember elveszítette ezt a fényruhát. Megjelent a durva, kézzelfogható. A fénylény azonban visszahúzódott a belsőnkbe, egy apró szikraként, magként, és ez a kis fényszikra abban reménykedik, hogy egy nap újra birtokolhatja majd az egész fényruhát, amikor az isteni alkímia tisztító tüze által megtörténik a megfordulás.
