Az igaz szív nem kirekesztő, hanem befogadó. Ezért csak akkor lehetünk bátrak – a szó valódi értelmében –, ha magunkat egy nagyobb egység részének tekintjük.
Az Arany Rózsakereszt alapítóiról
Nem túl nehéz bátorságot tulajdonítani az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája alapítóinak, ha az ember tudja mit jelent a bátorság a szó valódi értelmében. A modaz kifejezésből származik, ami háromezer évvel ezelőtt a mi tájainkon valami olyasmit jelentett, hogy szellem, gondolat vagy belső állapot. Modaz, bátorság, a lélek mozgása, a szív cselekvése.
Az igaz szív nem kirekesztő, hanem befogadó. Ezért csak akkor lehetünk bátrak – a szó valódi értelmében –, ha magunkat egy nagyobb egység részének tekintjük, egy közös ügy részének, ami önmagunkon túlmutató.
Z. W. (Wim) Leene, Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri és barátjuk, valamint a kezdetektől fogva harcostársuk, Cor Damme, egyértelműen bizonyították, hogy tisztában vannak a tágabb összefüggésekkel. Már fiatalon felfedezték, hogy egy olyan spirituális terület részei, egy olyan láthatatlan testvériség tagjai, amelyik a gondolkodásban, a tiszta, élő értelemben és Krisztus egyetemes szellemi szférájában gyökerezik. Egy szellem, egy szféra, egy tér, ami egységet feltételez, ami szellemben minden időben és körülmények között egységes marad, mindig egy maradt és marad a jövőben is, mivel meghaladja az időbeliséget.
A modern rózsakeresztes mozgalom alapítóinak célja – ahogyan azt Z.W. Leene megfogalmazta – az volt, hogy a kereszténységnek biztosítsák azt a helyet, ami megilleti a valós élet és a filozófiai gondolkodás világában. Z.W. Leene 1938-ban bekövetkezett halála után fivére, Jan – a későbbi Jan van Rijckenborgh – vette át az ifjú Rozenkruizer Genootschap (Rózsakeresztes Társaság) vezetését, és erőteljes lendületet adott neki. 1945-ben egy négytagú testület elnökévé vált; együtt folytatták céltudatos és rettenthetetlen munkájukat. Hiszen pontosan erre a szellemiségre van szükség a Világosság felszabadító munkájának véghezviteléhez – arra a szellemi hozzáállásra, ami minden korban fontos volt ahhoz, hogy bátorságot adjon a szüntelen és hatékony munkálkodáshoz. Nem a munka gyors előrehaladása vagy a törekvők szűk körének esetleges sikere a döntő, hanem maga a munka: az önzetlen gondolatok magvainak elvetése, az életterületre vonatkozó emlékek felébresztése a kereső lelkekben, valamint egy olyan légkör megteremtése, amelyik túlmutat a földi szférán – annak a légkörnek a felidézése, amelyet a lelkek egykor már ismertek. Olyan tevékenységről van szó, ami belső szükségszerűségből fakad, nem pedig külső késztetés vagy kényszer hatására jön létre.
Bizonyosfajta gondolkodásmód kell ahhoz, hogy egy tizenkilenc éves azt mondhassa:
„Kora ifjúságom óta kerestem az Urat, és szolgáltam Őt az életért folytatott állandó küzdelemben. 1915-ben fogadalmat tettem a belső törvényszékem előtt, hogy életemet az Úr szolgálatának szentelem, és ha részem lehet ebben a kiváltságban, akkor átadok a világnak:
- egy új, rejtett dolgokon alapuló keresztény filozófiát,
- egy szabad iskolát, hogy megosszam ezt a filozófiát azokkal, akik alkalmasak erre,
- és leteszem egy olyan testvériség alapjait, amely tudás és életvitel által eltörölné az anyagi kötöttség és a szellemi szabadság közötti korlátokat.
Azt mondták nekem, hogy a célomat végül, viharok sorozatán keresztül el fogom érni, amennyiben hű maradok az eszményeimhez, és minden nehézség ellenére tiszta életet élek.”
Bárki, aki ezt olvassa, vállat vonhat és legyinthet, ifjúkori felbuzdulásnak tekintve a dolgot. Milyen gyakran fordul elő, hogy valami, amit ifjonti éveinkben elterveztünk, végül megvalósul? De itt van a bátorság, az a tudatállapot, ami más módon fejeződik ki, mint ahogy bárki elképzelné. Ez a bátorság az ismertetőjele mindazoknak, akik a Világosság mezőin bátran munkálkodnak és szántanak.
„Milyen nagy volt az érdeme Madame Blavatskynak” – írja Max Heindel –, „hogy fantasztikus erkölcsi bátorságával kora materializmusát egy teljesen másfajta, belső tudomány spirituális értékeivel állította szembe!”
Eduard Schuré pedig azt írta Rudolf Steinernek:
„Ha egy ellenséget le akarsz győzni, akkor próbáld először megérteni. A sárkányt csak akkor győzheted le, ha belebújsz a bőrébe, a bikát pedig szarvánál kell megragadnod. Éppen a legnagyobb szükségben fogsz fegyvereket és harcostársakat találni. Felismertetem veled, hogy ki vagy. Most menj – és maradj önmagad!” [1]
Ami a fiatal Jan Leenét illeti, 1968-ban bekövetkezett haláláig hét nemzetközi konferenciaközpontot hozott létre, negyven mélyenszántó könyvet írt, több mint tíz folyóiratot szerkesztett, cikkek százainak volt a szerzője, és számtalan előadást tartott. Az elfogulatlan szemlélő nem vonhat le más következtetést ebből, mint hogy az ifjúkorában megfogalmazott törekvése lenyűgözően sikeres volt.
Mindez egy olyan szemléletmódra alapult, amely a vártnál eltérőbb módon nyilvánult meg. Olyan, szívből fakadó bátorság ez, olyan gondolkodásmód, amely a Biblia szavain nyugszik:
„Ne ítélkezzetek!” [2]
Aki ítélkezik, többé nem képes nyitottan és tárgyilagosan szemlélni a dolgokat; véleménye már kialakult, értelme pedig nem nyitott többé arra a Nagy Lélegzetre, amely finom módon szól a szívhez, és mindent mozgásban, áramlásban tart. Az ilyen emberek ritkán képesek a dolgok felszíne mögé látni. Jan Leene így fogalmazott:
„A szellem-ember számára a természetrend egy misztifikáció. Mert ez emberi lények hierarchiája, az emberek pedig vérkötelékben állnak. Mindenki közvetlen felebarátunk. Csak egy út van, egy módszer. És most azokhoz szólok, akik arra nemesedtek, hogy Krisztus Hegyi beszédének szavaihoz közeledhessenek: »Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket.«” [2-a]
Az Arany Rózsakereszt alapítói sem menekülhettek az emberi lét szürke és nyomasztó valósága elől. Jan Leene életében 1941 februárjában következett be az az esemény, amikor a rettegett Gestapo elvitte. Barátja és a Világosságért folytatott küzdelemben osztozó harcostársa, Cor Damme azonnal Hágából Amszterdamba, az Euterpestraatra sietett, ahol Jant fogva tartották. Egy korábbi iskolaépület szolgált a Gestapo és a biztonsági szolgálat vallató- és kínzóközpontjaként. (Az épületet 1944-ben a britek lebombázták.) Az utca – a valóság cinikus és keserű ellentmondásaként – a költészet fuvolán játszó görög múzsájának szépséges nevét viselte. A megszállás idején ott székelt a „fekete szörnyeteg”, a náci titkosszolgálat; oda hurcolták a zsidókat, és ott tartották fogva, illetve kínozták meg az ellenállási mozgalom harcosait.
(A háború után az utca neve továbbra is negatív felhangot keltett az amszterdamiakban, ezért a városi tanács úgy döntött, hogy az utcát Gerrit van der Veen ellenállási hős nevére kereszteli át.) Damme nem mert bemenni, hogy találkozzon barátjával, hanem távolabb várakozott a (hit)testvérére. Eközben egy barátja, aki szintén a Rozekruizers Genootschap (Rózsakeresztes Társaság) tagja volt, E. Roland-Retera – Seyss-Inquart birodalmi biztoshoz fűződő kapcsolatait felhasználva – közbenjárt Jan Leene kiszabadítása érdekében.
J. van Rijckenborgh később így számolt be az átélt tapasztalatairól:
„A Gestapo egyik legfőbb vezetőjével ültem szemben.* Le voltam tartóztatva! A férfinak helyes, szabályos arca volt és világoskék szemei. Előtte, az íróasztalon feleségének és gyermekeinek a képei álltak. Teljesen átlagos ember volt. Bizonyosan nem volt benne semmi rossz vagy állatias. Rám nézett – és én őrá. Egymásra mosolyogtunk. Felismertük a helyzet tragikomikumát… Aztán hirtelen bekövetkezett: A szemek kimeredtek, a pupillák kitágultak. Beárnyékolódott, medullája kontroll alá került. Ez mindig felismerhető a hang emelkedésén és süllyedésén, és csengésének teljes megváltozásán. Feje kicsit hátrahajlott, mintha valaki fogná a tarkóját. Megértettem: Ezt az embert megszállták. Énjét kiszorítva, háttérszelleme beszélt hozzám, az üvöltő fekete bestia. Megfeledkeztem ellenállásomról, letartóztatásom okáról.
Belső szánalom fogott el ez iránt a lény iránt. Mialatt káromkodások özönét zúdította rám, én imádkoztam ezért a különös ellenségért, és körbevettem őt a Rózsakereszt világosságával. És lám, a megszállottság enyhülni kezdett. A férfi megrázta magát, mint egy vizes pudli. Különös ellenségem ismét normális lett, újra önmaga lett.* Láttam és hallottam, ki is az igazi ellenségem; ellenálltam ellenségemnek és legyőztem.* Kiűztem őt. De az ellenségem nem ez a magasrangú tiszt volt, hanem valaki más.*”
Végül Jan Leene hazamehetett, azzal a feltétellel, hogy távoltartja magát az ezoterikus kereszténységgel kapcsolatos minden további tevékenységtől. Ő és Cor Damme még aznap este előadást tartottak Hágában. [3]
Érdemes megemlíteni egy hasonló esetet is, amely alig két évvel később történt. Ezúttal nem Jan Leene, hanem Cor Damme volt az érintett. 1943-ban az SS beidézte Amszterdamban, és jelentkeznie kellett az SS ottani – szintén az Euterpestraaton található – főhadiszállásán. Amikor 1942 februárjában Jan Leenét vitték oda, Cor az utcasarkon állva várakozott; most pedig Jan kísérte el őt, és ugyanazon az utcasarkon várakozott. Cor így szólt hozzá: „Ha néhány órán belül nem térek vissza, menj haza, és szólj Josnak”. [4]
Az irodában elkobzott műtárgyak halmai voltak. És most minden egészen másképp alakult, mint amitől a barátok tartottak. Úgy tűnt, az ezredest, aki a behívását elrendelte, váratlanul visszarendelték Berlinbe. A parancsnokhelyettes fogadta őt: „Damme úr, tudja, hogy Ruempke ezredes miért rendelte ide?”
Cor gyorsan gondolkodott. Úgy tűnt, nem a zsidók elrejtéséről van szó, amitől tartott, sem a titkos ellenállásról, amelyet Hágában élelmiszerrel támogat… De mennyi műalkotást látott ott! Ekkor, mivel a keleti műkincsekre és perzsa szőnyegekre specializálódott Kunstsaal Damme cég tulajdonosa volt, valami eszébe jutott. Megérhet egy próbát… A falon lévő képekre és az íróasztalon lévő tárgyakra mutatott.
– De hiszen ez nyilvánvaló! Természetesen az itt található műalkotások miatt. – Hogyhogy? – Cor elgondolkodott, kissé bosszúsan felsóhajtott, majd elővette a névjegykártyáját. – Nézze, elismert műkereskedő és antikvárius vagyok. Az ezredes tudja ezt, és azt akarta, hogy hivatalosan becsüljem fel ezeket a tárgyakat. Szeretnék is munkához látni! – És valóban, részletes elemzést készített a legénység által ellopott műtárgyakról. Listát állított össze, és felbecsülte az egyes képek, festmények és vázák értékét, művészettörténeti szempontok alapján értékelve a legtöbb darabot. Hágában is gyakran kérték fel hasonló feladatra. Ilyenkor többnyire a lehető legalacsonyabb értéket állapította meg, hogy minél kevesebbet kobozzanak el közülük. Tevékenységét ezért „mentőosztagnak” nevezték. Most azonban óvatosabb volt – ezekre a műtárgyakra már igényt tartanak. Amikor végzett a munkával, az ezredeshelyettes elégedettnek tűnt. A szakvélemények meggyőzőek voltak, az árak kedvezőek. Az ezredes megköszönte a munkát, kezet fogott vele, Cor Damme pedig sietve távozott. Kint Jan várta.
Két epizód egy amúgy is mozgalmas életútból. A valóban nyitott szív és az éber elme kulcsfontosságúnak bizonyul a további bajok elhárításában. Mindkét barát felidézte lelki testvérük, Wim Leene szavait:
„Ezért vagyunk úttörők, és éles irányelveket kell húznunk. A világot ugyanis már túl régóta csapják be. A szellemi dolgoknál vagy reménytelenül nevetségessé válunk és egyben szellemi bűnözőkké, vagy az értelem és a megértés által feloldozóan hatunk. A transzcendens Isten a Teremtő, az immanens Isten pedig az ember. (…) Ugyanis a helyzet az: A transzcendens Istent nem lehet a természetben megtalálni, az emberben azonban igen, mivel Isten Szellem úgy, ahogy az ember Szellem. Isten tehát nem a természetben van, mivel az csak a bázis, amelyen minden kibontakozik.
Tanítsd meg nekünk, hogy a tudás örömével uralkodjunk a félelmen!
Szellemek vagyunk, mégpedig örökké élő szellemek, halhatatlanok és arra hivatottak, hogy teljesen szellemivé váljunk a szellemi világrendben.
Ne felejtsük el, hogy egyúttal anyagi emberek is vagyunk, halandók és kétségtelenül arra hivatottak, hogy az anyagot egyszer végképp elhagyjuk, és nem csak a halál és az inkarnáció közötti időszakra, hanem örökre.*” [5]
A tudás öröme – annak öröme, hogy részei vagyunk egy szférának, egy mezőnek, egy Szellemnek, amely egységet feltételez, és Krisztus szolgálatában áll –: ez a szív rózsakeresztessége. Fehér a tisztasága révén, vörös az emberiség iránti szeretete által, és aranylóan sugárzó az átfogó gondolkodásában.
——————————————–
[1] A világ szívének hívása c. könyv – 79. oldal (a magyar könyvben)
[2] Máté 7:1
[2-a] A világ szívének hívása – 159. oldal
[3] A világ szívének hívása – 158. oldal
[4] A felesége
[5] A világ szívének hívása – 136. oldal
* – megjegyzés: A megjelölt mondatoknál némileg eltérünk az angol cikk alapján A világ szívének hívása c. magyar könyvtől.
