A fiatal generáció hangja – 3. rész
(vissza a 2. részhez)
Meleg és napsütéses áprilisi reggel, tele örömmel és derűvel. Nagyon energikusnak érzed magad, de belül valahogy üresnek, mint mindig. Elhatározod, hogy teszel egy sétát az erdőben, amit mindig is meg akartál látogatni, de a bokros teendőid miatt ez mindig elmaradt. Nyílnak a virágok és a madarak gyönyörűen énekelnek. Találsz egy ösvényt, tele apró fehér kövekkel. Különböző színű, virágzó rózsák díszítik a kövezett út jobb és bal oldalát. Valahogy a szíved azt mondja, hogy kövesd ezt az utat.
Észreveszed, hogy néhányan sétálnak előtted és mögötted is. Rájössz, hogy mindannyian, beleértve téged is, valami felé sétálnak, mintha valami hívás volna, de nem vagy biztos benne, hogy mi az, csak tudod, hogy ez a helyes út. Az út végén van egy virágos kapu, sárga rózsákkal, amelyek aranyként ragyognak. Megcsodálod a természet szépségét, és a benned lévő üresség is valahogy egy kicsit alábbhagy. Gondolataidba merülsz:
Meredek, sziklás ösvényen járunk, ami olyan érzés, mintha az élet ösvényén járnánk – hideg, durva és kemény, de ha belegondolunk, mi is olyanok vagyunk, mint a sziklák. Kemények és érdesek, de van néhány pozitívabb tulajdonságunk is: kitartunk, mint a sziklák – sem eső, sem hó nem állíthat meg minket.
Tovább figyeled az embereket, akik veled együtt sétálnak. Észreveszed, hogy mindenkinek megvan a saját tempója – az egyik lassan halad előre, a másik nagyon gyorsan menetel, szinte futva; néhányan kéz a kézben sétálnak a partnerükkel, mások viszont csendben egyedül ballagnak. Néhányuknak beszélgetni van kedvük séta közben, mások azonban egyedül akarnak maradni a saját gondolataikkal.
A virágokkal borított kapu mellett leülsz egy padra. Figyeled, hogyan halad át mindenki ezen a titokzatos, valahogy mégis ismerős kapun. Figyeled, ahogy azok az emberek, akik közvetlenül melletted sétáltak, hogyan tűnnek el, miután áthaladtak a virágokkal teli kapun.
Hová mennek? – kérdezed magadtól. Noha nem tudod, a szíved önkéntelenül követni szeretné őket. Továbbra is némán és magányosan bámulsz utánuk. Egyszer csak egy nő közeledik feléd kedvesen, derűs mosollyal az arcán.
– Kedvesem, gyere velünk! Nem vagy egyedül, hadd segítsünk. – mondja megnyugtató hangon.
– Mehetek? Valóban csatlakozhatok? – kérded kíváncsian.
– Hát persze, hogy jöhetsz, kedvesem! Nem látod, az arany rózsakapu szélesre tárult!
További gondolkodás nélkül felállsz, és a többi emberrel együtt átsétálsz a gyönyörű, ragyogó rózsakapun.
(folytatás a 4. részben)
