Tudatosan érezhetjük a sötétséget, különösen télen, amikor hóvihar és fagy van. Mindazonáltal ezekben a pillanatokban is találhatunk fényt a belső lényünkben. A fény hordoz minket és mi is hordozzuk a fényt: egy belső szikrát, ami szüntelenül, végtelenül és tisztán ragyog.
Minden napnál fényesebben sugárzik
bennünk
általunk
rajtunk keresztül…
Vajon megérint minket az isteniség az álmainkban?
Hideg januári éjszaka volt. Nem tudtam aludni és a Rózsakereszt Alapítvány egyik hanganyagát hallgattam a You Tube-on. Egy jelentőségteljes irattal, a rózsakeresztesek Fama Fraternitatis-szával foglalkozott, amit 1614-ben adtak ki és a szerzője ismeretlen. A Fama egy transzfigurisztikus útról, illetve a személyiség szellem-lélek lénnyé való átalakulásáról szól. A 17. század elején egy ilyen üzenetet csak kódolva lehetett megjelentetni, metaforák segítségével. Másképp a szerző élete veszélyben forgott volna. Amíg az adást hallgattam, elégedettség töltött el és elaludtam.
Ez azonban nem egy mindennapi alvás volt. Hol voltam? – Álmomban azt vettem észre, hogy nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat.
Megpróbálom megmagyarázni az álmom során tapasztalt találkozást és a velejáró érzéseket, noha valójában nem lehet szavakkal kifejezni azokat.
Meleg és gyengéd ölelést éreztem, valamiféle isteni kegyelmet; úgy tűnt nekem, mintha egy energiaáramlat hordozna engem az örökkévalóság fényében – egy olyan erő, ami nem ebből a világból való.
Azután a találkozás: a szikra egy magasabb rendű tudatként (az univerzum egy csendes pontjaként) találkozott az én földi tudatommal.
Tizenhét évvel ezelőtt, amikor tizenkét éves voltam, akkor volt először egy hasonlóan különös élményem. Hirtelen láttam magamat felülről. Olyan érzés volt, mint a teljesség szintjéből eredő látomás. Nem kapcsolódott hozzá semmiféle különleges érzés. Hol voltam abban a pillanatban?
Most, évekkel később, az álmom semmihez sem hasonlítható, felejthetetlen volt, olyan, amit szavakkal nem lehet kifejezni…
Az volt az érzésem, hogy önmagamhoz utazom a lelkek végtelen világába. Amikor felébredtem, örömteli könnyekre fakadtam, remény és valamiféle áhítat töltött el.
Ez csak a kezdet volt. Az álom folytatódott és hatalmas erejű látványt tárt elém. Többször fölébredtem és olyan különös boldogságot éreztem, amilyent azelőtt még soha. Amikor ismét elaludtam, a történet ott folytatódott, ahol előzőleg abbamaradt.
Láttam magam, amint egy asszonnyal élek a jövőben: az arca rendkívül szép volt; olyan tiszta szerelmet éltem át, ami már szinte isteni volt. Egy másik világból származó valamiféle ideál lehetett, de mégis nagyon valódinak tűnt, nagyon tisztának – és váratlannak. A képe még sok-sok napon át megmaradt bennem. Újra és újra könnyek szöktek a szemembe, a vágyódás és az öröm könnyei.
Vajon az emberek közötti szeretet eljut az isteni világba?
Ezután a rövid történet után arról a szeretetről szeretnék beszélni, amit ennek az élménynek a nyomán kaptam.
Emlékezz azokra a pillanatokra, amikor szerelmes lettél, gondolj az örömteli érzésre. Emlékezz a fájdalomra is, amikor elváltatok egymástól egy időre, majd az intenzív és mindent betöltő örömre, amikor ismét eggyé váltatok.
Az emberek közötti szerelemben – úgy tűnik van egy isteni elem, valami, ami a szívünket egy ősi szeretetre emlékezteti és vágyakozást kelt bennünk ez iránt a szeretet iránt. A földi szerelem fájdalmat okozhat, szenvedéshez vezethet.
Ám még ha csalódás és bánat ér is minket egy kapcsolatban, mégis készek vagyunk újra szeretni. Lehet, hogy ily módon annak a szeretetnek a hívására reagálunk, ami a valódi otthonunkból jut el hozzánk?
Szeretetünket kivisszük a világba, megpróbáljuk az álmainkat megélni. Néhány ezek közül az álmok közül egy másik világból származik, egy olyan világból, amit az értelmünkkel nem vagyunk képesek felfogni. Mert nem valósulhatnak meg a mi világunkban. Ott van azonban az a világ, ahonnan származunk…
Arra jutottam, hogy nem kell elkeserednünk, amikor csalódást érzünk és szenvedünk. Magunk mögött hagyhatjuk a csalódásainkat és továbbléphetünk.
A szívünkben lévő szeretet lehetővé teszi, hogy átéljünk egy csöpp isteni szeretetet.
Emlékezzünk arra, hogy honnan jöttünk.
Éljünk a szeretettel,
ami egy lépés a hazafelé vezető úton.
Emlékezzünk arra, hogy miért vagyunk itt és hová kell mennünk.
Töltsön el minket a remény.
Felejtsük el a gyűlöletet,
felejtsük el az önző ént,
felejtsük el a háborút és a kapzsiságot,
felejtsük el az elvakultakat és az elveszetteket,
akik megpróbálnak eltéríteni minket az eredeti célunktól.
