Egy szép napos, ám hideg januári délután átvágok a falu terén, és ahogy felnézek, a tekintetem egy hatalmas nyomtatott feliratra esik, ami egy hosszú fehér falra van ráfestve: „Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Megigazítom a kabátomat, mintha csak a felirat tartalmát akarnám a gondolataimhoz igazítani. Mit kell a császárnak adnom? Egy olyan múltat, amit nem ismerek és nem láttam? A szavak burkolt jelentése azonban gondolkodásra késztet: add meg Istennek, ami Istené. Ez mindig egyértelmű. Ezeknek a mondatoknak az elmémre, a gondolkodásomra gyakorolt hatásán semmi sem változtat – sem az átkelés pillanatai, sem a nedves utcák, sem a holdfényes éjszakák sem pedig a hőmérséklet.
Olyan ez, mintha két ellentétes, de bensőséges módon egymásba olvadó természetben élnék.
Választanom kell?
Vajon ismerem azt az Istent, aki ilyen határozott hangon beszél hozzám? Nos, mit kellene adnom Istennek?
Érdekes módon úgy érzem, hogy ez a két gondolati felszólítás, amivel szembesülök, hatást gyakorol rám. Valahogy belezavarodok abba az értékelésbe, hogy a lényem hol a külsővel, Cézárral, hol pedig a belsővel, Istennel azonosítja magát.
Így aztán magamhoz térek és kivonom magam ennek a „képtelenségnek” a hatása alól.
Rájövök, hogy a tudatalattimnak is két arca van, vagyis az intellektuális tudatom is kétféle módon fogja fel a dolgokat.
Hogyan tudnám pontosan értelmezni ezt az utasítást?
Mélyebben elgondolkodom. Egyre mélyebbre hatolok! Lehet, hogy egy ősi emléket keresek? Lehetséges, hogy van egy maradandó feljegyzés, egy emlék mindenről, ami értelmet ad az életnek – nekem, a világnak?
Világosság gyúl az agyamban és folyékony fényként szétárad az ereimben, végigfut a gerincemen. Én lennék az élet értelme?
Gondolatok, elemzések, ítélkezések, összehasonlítások. Ez a két természetrend annyira távol áll egymástól és félreértett?
De hát ezek bennem vannak… a bennem élő múltból élek. Ezek a különbségek az én lényem legmélyén léteznek. Távoliak, eltérőek, különállóak és összezavarodottak.
Kihez forduljak a csüggedés, szomorúság és elszigeteltség óráiban? Önmagamhoz beszélek és választ kapok… „a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden”.
Hiszen nem volt ez mindig így.
Talán megváltoztattam a világról, illetve az önmagamról alkotott felfogásomat?
A galaxisok távol állnak tőlem, de a tudatom azt mondja, hogy hallanak engem. Közel vagy távol, ki segít nekem az önvizsgálat óráiban? Ezek a válaszok a természetrendből vagy az isteni rendből jönnek?
Hirtelen rájövök, hogy a fizikai lényemen kívül egy másfajta lény, egy őstípus is lakozik bennem, akit meg kell ismernem, akivel kapcsolatba kell lépnem, akihez közelebb kell kerülnöm. Végül is mi ketten együtt egy lényt alkotunk.
