Ha ismerünk olyan kortárs történetet, amit így lehetne összegezni, az nem puszta véletlen. Az olyan mondák, mint a Mátrix, a Csillagok háborúja és a Harry Potter, így épülnek föl csakúgy, mint számos mai hollywood-i produkció, például az Oroszlánkirály. Mindez azért van, mert egy amerikai forgatókönyvíró átdolgozta Campbell művét a film világa számára. Az egyszemélyes mítosz nyomán készült filmek sikerével szembesülve Christopher Vogler könyve egyfajta bibliává vált az írók számára világszerte.
Vajon miért érdekli ennyire a közönséget egy hősi utazás? Talán létezik egy kollektív tudatalatti a teremtés folyamatában? Miféle igény ösztönöz minket arra, hogy örömünket leljük a hősiességen alapuló történetekben? Mindenféle tudományos magyarázatot félretéve, a nyilvánvaló, mondhatni gyerekes válasz az, hogy egyszerűen lelkesítő látni a hősöket, akikre annyi kihívás és kaland vár, és mindegyiket sikeresen túlélik és megnyerik. Elégedettséggel tölti el az embert, ha egy ilyen különleges hősnek a helyébe képzelve magát, önmagát is győztesnek érezheti.
Ez a gyermekded állapot nem ok nélkül való. A hőssé válás kimondottan emberi feladat az önismeretre való törekvés során. Ez az emberi emlékezet része. Az Ezerarcú hős írójának egyértelműen az a véleménye, hogy az egyszemélyes mítosz egy önismereti utazás.
Azok a mitikus jelképek és misztériumok, amelyek az emberiség hajnalán utat mutattak az embereknek, ha igazi önvalójukat akarták felkutatni, ma már nem felelnek meg az elvárásoknak úgy, mint régen. Az emberiségnek ma az a nagy feladata, hogy más módon keresse a lényeghez vezető utat, egy olyan módszerrel, ami felébreszti az emberben az önismereti tudás mélyen fekvő őstípusait. A természet és a kozmosz megismerése és istenítése után, az emberiségre még mindig vár az a feladat, hogy önmagát ismerje meg. Ez a saját erőpróbája.
Vajon a fikció lehetséges útnak tekinthető ehhez a felébredéshez? A Hősies Utazás filmes adaptációja nagyon gyengére sikerült, külsődlegesen és felszínesen mutat be egy olyan utat, amit belsőleg kell bejárni, egy olyan utazásnak az újra átgondolását, amit az emberiségnek vállalnia kell. A legyőzendő ellenségekben, – a moziban látott gonoszokban, – az ember valójában önmagát ismeri föl. Noha ez a fantázia az önismereti küldetésnek, – ami egyben az életünk küldetése is, – csak egy karikatúrája, mégis szemléletes módot biztosít arra, hogy az útról beszéljünk.
A néző az őstípusokra emlékezve feltételezi a hős harcának szándékát. Mintha őt magát hívta volna ki egy titokzatos hang, azt súgva neki, „El akarsz indulni?” Mennyit vagy hajlandó kockáztatni?” A hőstől, aki elfogadja a kihívást, nem kevesebbet kérnek, mint azt, hogy hagyja el a „hétköznapi világot” egy ismeretlen világ kedvéért. Ha az elé tárulható akadályoktól való félelem kezdetben el is bátortalanítja őt attól, hogy a kihívást elfogadja, a lelke mélyén szunnyadó, valami korábbi létből származó merészség arra ösztönzi, hogy a lélek kifürkészhetetlen földjére lépjen és megpillantsa az ismeretlen világban rejlő reményt.
Merre menjen tovább? És miért harcoljon? Hogy megmentse önmaga másik, hiányzó felét? Ez azt jelentené, hogy mindazokat is meg kellene mentenie, ami másokra vár, mert még magával az árnyékkal is szembe kellene szállnia, hogy a kardját világossággá változtassa. A harcos, akit gyakran pajzzsal, páncéllal, sisakkal és címerrel, – a belső valóságok értékes jelképeivel – ábrázolnak, ezekből a kellékekből olyan erőt merít, ami harcra bátorítja.
Elhatározás, harcos, csata…, ezek a túléléshez szükséges erők a napi élet során is jelen vannak, és segítenek a hősnek az önmagához való viszonyulásban. A sok zűrzavar és konfliktus közepette a problémát az jelenti, hogy az ember a saját szemszögéből tekint az adott helyzetre. A csatamező egyik oldaláról látja azt. Ebbe belefárad és anélkül, hogy próbára tenné magát, elfut önmaga elől.
Mindazonáltal az ezt követő küzdelem az akadályokat világítótornyokká változtatja. A félelem és a gyöngeség tapasztalatai egy megújult cselekvés üzemanyagává válnak, új távlatokat nyitva az utazó számára. Az ember rájön, hogy a pusztán egyoldalú elkötelezettség a harcban mindig, még győzelem esetén is, az erők kimerüléséhez és új veszélyek felbukkanásához vezet. Ez a hős tapasztalatain alapuló felismerés olyan lámpássá válik, ami megmutatja az igazi mesterhez vezető utat. Ennek a mesternek a megjelenése azt jelenti, hogy a harc véget ért és az ember, a hőssel együtt, megadta magát.
Amikor a lélek kivirul és megismeri önmagát, az élet egy kalanddá válik. Amit az ember korábban ellenséges világnak talált, azt most anélkül a szemüveg nélkül látja, amit hősként készített saját magának. Visszatér ebbe a világba, de a tapasztalatai által átalakulva. Sok réteget eltávolított magáról, de tudja, hogy még mindig sok munka vár rá. Az embernek ébernek kell lennie. Tudjuk, hogy nincs veszteni való időnk, mivel a nehezen megnyert csata csak az első volt.
Az utazás, csakúgy, mint a mondákban, amiket a képernyőn követhetünk, egy csavarmenetet követ: a hős mindig új hívást kap, mindig újabb kalandokkal találkozik, az ereje kimerül és úgy gondolja, hogy legyőzték, mégis tovább harcol és végül győz. A gyerekek jól tudják ezt, amikor minden teketória nélkül hősnek öltöznek, a fantázia pedig mindent megtesz azért, hogy továbbítsa nekünk az üzenetet.
De mi a helyzet velünk?
Mikor szánjuk rá magunkat erre a fantasztikus utazásra?
