Mindannyian ismerjük a várakozás élményét. De mi van, ha a leghosszabb utazás nem a jövő felé, hanem a bennünk lévő időtlen jelen felé tart?
Életünk legnagyobb részét egy váróteremben töltjük, de nem olyanban, ahol széksorok vannak, a kezünkben pedig egy sorszám.
Van egy láthatatlan váróterem, ami a között húzódik, akik vagyunk, és akikké válni szeretnénk.
Ott élünk.
Várunk.
Várunk egy jobb pillanatra; jobb lehetőségre; a szeretetre, ami át fogja alakítani az életünket; a munkára, ami értelmet ad neki; gyógyulásra, megértésre és megbocsátásra.
Spirituális impulzusokra, inspirációra várunk, pillanatokra, amikor a Világosság megérint minket. Azokra várunk, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, és ugyanarra a dologra vágynak, mint mi.
És amikor végül elérkezik az, amire vágytunk, gyakran azt fedezzük fel, hogy a szívünk már a következő ajtó felé nézeget.
Mert az ember elvárásokból van szőve.
Képeket alakítunk ki magunkban a jövőről.
Képzeletbeli világokban élünk. Jelentéssel ruházzuk fel őket.
Meggyőzzük magunkat arról, hogy valahol vár ránk egy pillanat, ami végül mindent harmonikussá tesz – egy pillanat, ami után nem lesz több vágyakozás, nem lesz több félelem, nem lesz több kérdés.
Elképzeljük azt a napot, amikor végre befejeződik a keresés.
Az életnek azonban megvan a saját bölcsessége.
Lehetővé teszi, hogy addig maradjunk a váróteremben, amíg el nem kezdjük megérteni, hogy valójában nem egy eseményre várunk.
Önmagunkra várunk.
Aztán csendben megjelenik az első repedés azon az ismerős képen, amit a világról alkottunk.
Kezdjük észrevenni, hogy a legtöbb szenvedés a valóság és a képzelet közötti távolságból születik, nem pedig abból, ami van.
Ami a között van, amit valójában látunk, és amit látni kívánunk.
A jelen pillanat és a között a pillanat között, amiről azt hisszük, hogy el kell jönnie.
Maga az élet és az általunk róla alkotott történet között.
Hirtelen rájövünk, hogy a váróterem nem egy átmeneti hely.
Ez annak a felismerése, hogy nincs olyan élet, ami később kezdődik.
Nincs olyan jövőbeli pillanat, amikor majd végül teljessé válunk.
Csak a jelen pillanat van.
Ez a lélegzet.
Az elvárásaink nem hibák. Ezek irányt adnak az életünknek. Álmokra, alkotásra inspirálnak, és bátorságot adnak ahhoz, hogy túllépjünk a korlátainkon.
A probléma ott kezdődik, amikor inkább a képzeletbeli jövőnkbe merülünk, mint az előttünk álló valóságba.
Néha még messzebbre megyünk, amikor mások elvárásai és elképzelései szerint kezdünk élni, feladva a saját belső lényünk szabadságát.
Így aztán a váróterem börtönné válik.
A jövő azonban egy rejtélyes tulajdonsággal rendelkezik.
Amikor eljön, akkor többé már nem jövő.
Mindig a jelen.
Mi valójában sohasem élünk a jövőben.
Csak a mostban élünk.
Talán ezért van az, hogy a legmélyebb felébredések nem akkor történnek, amikor az álmaink teljesülnek, hanem akkor, amikor egy pillanatra, már nincs szükségünk rájuk.
Amikor a belső nyugtalanság elcsendesül.
Amikor többé nem kérdezzük, „Mikor fog megtörténni?”, hanem elkezdünk arra figyelni, ami van.
Akkor valami különleges dolog történik.
A váróterem kezd eltűnni.
Kiderül, hogy a falak, melyek, úgy tűnt, elválasztanak minket az élettől, gondolatokból szövődtek.
Az ajtók, melyek kinyílására évekig vártunk, szétfoszlanak, mint a köd a reggeli napsütésben.
Hirtelen rájövünk, sohasem volt semmiféle hely, amit el kellett érnünk.
Csak maga az utazás volt, amit olyan szemeken keresztül láttunk, melyek még nem ismerték fel, hogy már otthon vannak.
Talán ezért várunk olyan sokáig.
Nem pedig azért, hogy megkapjuk, amire vágyunk.
Nem azért, hogy a világ végül válaszoljon a hívásunkra.
Hanem azért, hogy minden kép, amit a valóságról, a beteljesedésről és a spirituális átalakulásról alkottunk, végül eltűnjön.
Mert mindaddig, amíg várunk az életre, addig valójában nem láthatjuk azt.
Amíg a Világosságra várunk, nem vesszük észre, hogy a Világosság bennünk már régóta türelmesen várakozik.
Amíg egy nap, eljön a csend pillanata.
És ebből a csendből megszületik egy kérdés.
A kérdés egyszerűnek tűnik, mégis mérhetetlen mélység felé nyit utat.
Ha figyelmesen nézzük, felfedezzük, hogy elvárások keletkeznek és tűnnek el.
Vágyak keletkeznek és tűnnek el.
Jövőről alkotott képek keletkeznek és tűnnek el.
Valami mégis megmarad.
Valami csendben figyeli ezeket a mozgásokat.
Talán itt kezdődik a valódi tudás.
Nem a válaszok megtalálásában.
Nem új ismeret megszerzésében.
Hanem az észlelés átalakulásában.
A várakozás talán egyszerűen egy elhalasztott felismerés formája.
Talán az mondjuk magunknak, hogy a megfelelő pillanatra várunk, míg valójában az ellen védekezünk, hogy meglássunk valami olyasmit, ami mindig is jelen volt.
Mert az ember legmélységesebb félelme nem a világ átalakulása.
Hanem a saját érzékelésünk átalakulása.
A gondolkodásunk átalakulása.
Egy újfajta látásmód feloszlathatja azt az egész képet, amit önmagunkról alkottunk.
Minden bizonyosságot.
Minden gondosan felépített történetet.
Ez az, amiért oly gyakran a várakozást választjuk.
A várakozás biztonságot kelt.
Lehetővé teszi számunkra, hogy azt higgyük, a válasz valahol rajtunk túl van.
Hogy nem kell megkérdőjeleznünk azt, amit mindeddig hittünk.
De időről időre, egy repedés keletkezik.
Egy rés, amin keresztül a Világosság behatol.
A Világosság nem hoz új információt.
Semmi olyasmit nem mond, amit már ne tudtunk volna.
Egyszerűen csak a tudást közvetlen tapasztalattá alakítja át.
Akkor valami megdöbbentő dolgot fedezünk fel:
Nem azért vártunk, mert az utazás hosszú volt.
Azért vártunk, mert az igazság túl közel volt.
Olyan közel, hogy az elménk nem volt képes felismerni azt.
Mert nem azt a legnehezebb dolog látni, ami rejtett.
A legnehezebb dolog azt látni, ami mindig is jelen volt.
Akkor derengeni kezd a felismerés.
Nem mi vagyunk azok, akik a váróteremben ülünk.
Mi vagyunk a tér, amelyben a várakozás megjelenik.
Ennek a felismerésnek a nyomán életünk leghosszabb várakozása véget ér.
Mivel az, akire már a kezdetek óta vártunk…
mindig is itt volt.
Évekig azt hittük, hogy a váróterem egy közbülső hely.
A vágyakozás és a beteljesedés között.
Önmagunk és az igazság között.
Önmagunk és a Forrás között.
Míg végül rá nem jövünk, hogy semmiféle „közbülső hely” nem létezik.
Csak ez a végtelen, élő pillanat van, amely szüntelenül új alakot ölt.
Az elme az, ami múltra és jövőre osztja fel, külső és belső életre, elterelve a figyelmünket az egyszerű igazságról, hogy egyetlen, oszthatatlan élettérben létezünk.
Az elme az, amelyik várótermeket épít.
Ekkor felmerül egy gondolat – olyan egyszerű, hogy könnyű átlátni rajta:
Talán sohasem létezett váróterem.
Talán csak az élet van, ami szüntelenül áramlik, miközben mi a várakozás helyének képzeljük azt.
Talán nem az ajtó előtt állunk.
Talán mi magunk vagyunk az ajtó.
És a várakozás hirtelen nem idő kérdése többé.
Tudati kérdéssé válik.
Egy nap nem kérdeztem többé, hogy mire várok.
Csend ereszkedett le.
Ebben a csendben, először láttam meg valóban, hogy hol vagyok.
Nem volt végcél.
Nem volt jövő.
Még út sem volt.
Csak az élet volt.
Annyira közeli.
Annyira közvetlen.
Annyira valóságos…,
amit éveken keresztül, tévesen, várakozásnak hittem.
