Akiben Tao él, az ismeri minden dolog egységét. Hagyja, hogy az élet elárassza; a szíve teret ad ennek.
Az ősi taoista bölcsek világos különbséget tettek az ember mindennapi tudata és a között a tudat között, melyet a Tao tölt el. Egy egyszerű, de lenyűgöző képük volt erre:
Egy daru repül egy tó felett. Egy pillanatra teljes pompájában tükröződik a vízben.
Ez a szív nagyon különleges állapotát írja le. A taoisták feltételezték, hogy a hétköznapi ember figyelmét nem a „központja”, a szíve köti le. Ez azt jelenti, hogy a szíve nem ad szabad teret a Tao működése számára. A szív tele van vágyakkal, célokkal, szokásokkal és reagálásokkal.
Ha azonban valakinek a szíve szabad, vagyis egy nyitott, befogadó központ, melyben nincs akarat, akkor az élet jelen pillanatának helyzete a Tao-ban tükröződhet. Ez elvileg a belső elmélyedés, illetve a Tao-nak való önzetlen odaadás pillanatában történhet meg. A személyes vágyak és kívánságok félreállnak, és teret adnak egy sokkal nagyobb hatóerőnek. A daru akkor tükröződik teljesen a tóban.
Ez a kép úgy értelmezhető, hogy a daru az egész életet, a Tao-val való egységet képviseli. Világosan láthatjuk, ahogy egy helyzet teljes sokszínűsége a problémáival, kapcsolataival és kölcsönös összefüggéseivel egyetlen észlelésbe, egyetlen benyomásba olvad össze a szív csendjében. A tökéletlen a Tao-ban tükröződik, a Tao által válik felismerhetővé, a Tao–ba olvadt bele. Ily módon a Tao hatékony (gyakorlati) működésbe lépett. Új gondolatok és érzések merülhetnek fel; hirtelen megoldás adódhat egy látszólag reménytelen helyzetben; egy könyv vagy egy szövegrészlet meghatározó ötletet adhat nekünk, vagy egy váratlan találkozás jöhet létre. Az is előfordulhat, hogy váratlan erő vagy derű támad, hogy szembenézzen egy sorsdöntő helyzettel, és elfogadja azt úgy, ahogy van.
Általában, egy adott helyzetben, legyen az bonyolult vagy kellemes, a személy rendszerint úgy reagál, hogy megpróbál tenni valamit ezzel kapcsolatban. Saját elképzelései és akarata szerint akarja formálni, megváltoztatni vagy besorolni azt. Legtöbb esetben, meg akar szabadulni valamitől, vagy ragaszkodni akar valamihez.
Az a személy viszont, akiben Tao működik, kezdetben nem tesz semmit. A Wu-Wei-ben áll, a nem-cselekvést gyakorolja. Nem avatkozik bele a „tízezer dolog” szintjén, ahogy Lao-ce nevezi. Nem akarja megfogni a madarat, elzavarni, vagy utánarohanni egy tükörrel vagy egy kamerával. Inkább „elengedi a darut”, és nem hoz semmiféle ítéletet a madár viselkedésének egyetlen aspektusa felett sem. Teljesen kivonja az akaratát a helyzetből, és hagyja, hogy az történjék, aminek történnie kell.
Az ilyen ember semmit sem vesz el, és semmit sem ad hozzá. Ismeri a Tao egységét. Önmagában megtapasztalja, hogy a töredékesnek érzékelt élet valójában egység. Hagyja, hogy a helyzet teljesen magával ragadja, annyira, amennyire csak lehet, és a szívében teret ad a Tao-val való egységnek. Miközben így tesz, hagyja, hogy a Tao által való gyógyulás iránti mély vágyakozás beleáradjon az általa tapasztalt valóságba.
Ezt a felfogást, miszerint hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek, ami azon a hajlandóságon alapul, hogy ne álljunk ellent a dolgok folyásának, a kínai irodalomban egy másik kép is kifejezi: a hóban álló fenyőfa és fűzfa. A fenyő ága merev és megtörik a hó súlya alatt, míg a fűzfa ágai meghajlanak a teher alatt, hagyva, hogy a hó lecsússzon róluk. A fenyő az önző, hajthatatlan tudatot jelképezi, amelyik ellenáll és küzd. A fűzfa viszont enged és hajlékonyan alkalmazkodik. Ez azt a Tao-val élő személyt jelképezi, aki önmagára és az életére a lehető legsemlegesebben és a lehető legnagyobb objektivitással tekint. Hagyja, hogy a dolgok kibontakozzanak, és belső lényegükből fakadóan feltáruljanak.
Az ilyen ember elfogadja az látszólagos kudarcokat éppúgy, mint a sikereket. Mert tudja, hogy a két pólus összetartozik. Jin és jang kölcsönösen függnek egymástól. Mivel tudja, hogy a Tao egységéhez tartozik, a belső szabadság örömét éli át – bármi történjék is a külső életében.
Azonban ez a „be nem avatkozás” révén való belső cselekvés nem szükségszerűen érződik fennköltnek vagy megsemmisíthetetlennek. A félelmek, a bánat, a harag és az ember saját alkalmatlansága gyakran éppen ebben a helyzetben válik tapinthatóvá. De éppen ebben a tehetetlenségi érzésben, és saját jelentéktelenségünk felismerésében mehet végbe a Tao bölcsességének és erejének való átadás. Ekkor képes a Tao ereje áramolni. A cselekvés belső központja az egóról a Taóra helyeződik át.
A Tao akarata és intelligenciája lehetővé teszi, hogy felragyogjon a lehetséges megoldás. És nemcsak azt. Annak az embernek a szívében, akiben a Tao működik, a dolgok összekapcsolódnak a saját belső forrásukkal. A mély belső átalakulás felé vezető impulzus hatékonnyá válik. Ezért voltak az ősi Kína taoistái különleges derűjükről és nyugalmukról ismertek. Nem vették magukat túlságosan komolyan, elengedték önmagukat és a kötöttségeiket.
A Wu-Wei nem azt jelenti, hogy az ember csak hátradől és azt gondolja, hogy a Tao majd minden helyzetet megold. Természetesen „a tízezer dolog világa” külső cselekvést is igényel. Ez azonban az élet magasabb értelméhez, a Tao impulzusaihoz igazodik. Ez a megfelelő helyen, a megfelelő időben lenni és a megfelelő dolgot cselekedni művészete. Ezt nem lehet akarni vagy erőltetni. Ez inkább egyszerűen csak megtörténik, amikor az illető személy a szabadság központja szerint „mozog”.
A Tao, mint minden élet teremtője, érintkezésbe lép az érzékelhető élethelyzettel. A lét felmérhetetlen mélysége, a teremtő, az eredet találkozik a teremtéssel, a megnyilvánulással az ember szívében. Összeolvadás, egymásra ébredés történik. Világosan látszik az értelme; erős átalakító és fejlődési impulzusok indulnak el, melyek az egyén számára épp annyira jelentősek, mint az emberiség és a természet egésze számára.
Mindennapi tudatunk olyan mint egy nyugtalan, zavaros vízzel teli tó. A darvat csak töredékesen, „tízezer dologként” képes tükrözni. Itt mi nem találunk békét, sem a mélyebb összefüggések megértését, sem egységet.
Az egységhez vezető út a szív útja. Elfoglaltságokkal teli központunk ennek az útnak a számára való fölszabadítása jelenti a valódi emberi létet.
„A legmagasságosabb ürességet elérve, megőrizzük az örök nyugalmat.
Minden dolog együtt fog megszületni; látom őket újra visszatérni.
Minden dolog bőségben virul, majd valamennyi visszatér eredetéhez.
Az eredethez való visszatérés nyugalmat jelent.“
Lao Ce: Tao Te King, 16. vers első része [Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis c. könyvből]
