Önmagunkban kell keresnünk, de nem önmagunkért.
Ember nézz befelé. Milyen gyakran hallottuk már ezt? Milyen régóta keresünk – először kívül, de aztán sok küzdelem és gyötrődés után, végül belül? Mit találunk, amikor belül keresünk? Természetesen nem azt a békét és nyugalmat, amit keresünk, bár szerencsére időnként egy rövid időre megérint minket, de kezdetben csak gondolatok, nyugtalanság, érzelmek zűrzavara, melyek mind a figyelmünkért küzdenek. Földi személyiségünk belső nézeteinek dzsungele, amit oly gondosan építgettünk és védelmeztünk egész életünk során. Némelyikük nagyon emelkedett, azt utánozza, amit reményeink szerint megtalálunk majd; némelyik azonban éppen az ellenkezője, akadályozza a keresésünket, és még sok–sok más a kettő között. Talán, sőt valószínűleg szép képet alkottunk arról, amit keresünk, és ez még egy diadalmas „heuréka, megtaláltam” érzéssel is eltölt minket. Elkezdünk beszélni róla, írni róla, vég nélkül hivatkozni rá az „énünkkel”. Kezdjük elengedni azt a sok akadályt, amit látunk, amit a világ kelt bennünk, remélve, hogy egyre közelebb jutunk a célunkhoz. Rétegről rétegre lehántjuk a belső batyunkat, kibontjuk a kötelékeket, és alkalmanként egy pillanatnyi békére lelünk, ami azonnal elillan, amint megpróbáljuk megragadni. Megragadni saját magunknak. Azt kérdezzük magunktól, hogy lehet, hogy oly sok évnyi belső keresés után, még mindig nem jutottunk közelebb? Kudarcot vallok, fel kellene adnom? Mit keresek, és mivel keresek?
Tudjuk, hogy belül keresünk, és elvetünk mindent, ami akadályozza az erőfeszítéseinket, de a keresés fárasztóvá válik, és úgy tűnik, sosem ér véget. És a csendes, belső hang, úgy tűnik, egyre inkább visszahúzódik. Talán sosem fogjuk megtalálni azt, amit keresünk – mi lesz akkor? Vajon elvesztegettük az összes eltelt évet? Vagy talán rossz irányban keresünk? Mivel keresünk? Miféle “eszközt” használunk, mivel ásunk? És aztán megjön a válasz – az „én”-ünkkel ásunk eszeveszetten, hogy olyan kincset találjunk, amit „mi” megtarthatunk magunknak!
Ez azonban olyan kincs, ami sohasem tartozhat „hozzánk”, sohasem fogható fel a mi földi tudatunkkal, mert ez a kincs az egész emberiségé, és különleges, más természetű. Körülöttünk van, körülveszi a bolygónkat, mindannyiunkra vár, hogy felébredjünk! Arra vár, hogy elengedjük a saját keresésünket, az „énünkkel” való keresést, és az egész világunk nevében keressünk. Arra vár, hogy mélyen önmagunkban keressük a kincset, ami pontosan azért van ott elrejtve, mert ez, egyedül csakis ez a legértékesebb.
