Én keresek, te keresel, az emberiség keres! Ez mindig így volt, és így is lesz. Mit keresünk? És miért?
Képzelj el egy hatalmas, gyönyörű, puha és békés hálót. Fényesen ragyog, dicsőséges erővel sugárzik. Egy érintetlen méh, egy biztos menedék, ahol az egész emberiség eredetileg élt, amivel eredetileg mindannyian kapcsolatban álltunk. Ahol békésen és nyugalomban áramlottunk, zavartalanul. Biztonságban, szabadon. Ebben a menedékben volt a kezdetünk, eredetünk, a forrásunk. Sok, sok eonnal ezelőtt.
Képzelj el egy másik hálót, hatalmasat és kaotikusat, tele zavarokkal, egy vibráló, összesűrűsödött felhőt ellentétes hatásokból és erőkből. Sötétség, szenvedés, végül halál.
Most válassz. Te melyikhez tartoznál inkább? Melyik hálóhoz szeretnél kapcsolódni? Ha ez az utóbbi lenne, a második háló – és úgy tűnik, hogy a mai világban elkerülhetetlenül ez a helyzet –, ha valahol benned ott lenne az első halvány emléke, mit tennél? Nem kezdenél el keresni, kétségbeesetten keresni? Keresni a valaha megtapasztalt szabadságot, az egykor ismert ragyogó és nyugodt valóságot? Nem ilyen helyzetben találjuk magunkat, emberiségként a körülöttünk lévő világban? Nyugtalanul, elégedetlenül, annak tudatában, hogy valami nagyon nincs rendben? Annak tudatában, hogy elszakadtunk valamitől, ami hiányzik. Nem veszítettük el a kapcsolatunkat egész életünk során? Nem egy csillapíthatatlan kényszer hajt minket, távoli emléke annak, hogy hogyan volt, milyen lehetett?
Váljon ez a homályos emlék minél élénkebbé, váljon élővé ismét. Fordulj el a sötétségtől, kezdd el a valódi keresést!
