Lehetnek olyan emberek, akik a megszabadulás útját egy messzi-messzi, a Földtől távoli, az űr mélységeibe vezető utazásként keresik.
A labirintus, mint a beavatás keresztény jelképe, ezzel szemben egy másfajta célra mutat: A labirintuson keresztül vezető út nem viszi a zarándokot messzire, sehová, hanem mindig nagyon közel maradnak zarándoktársaikhoz, mindig, minden szakaszban vannak kapcsolódási pontjaik a többiekkel. A zarándokok ezt a misztikus utat járva minden lépésükkel, és mindenekfelett, minden fordulóval a tudás fényét szabadítják fel.
Egy utazás alkalmával Svédország távoli, északi részén, egy kis faluba érkeztem, ahol meg akartam pihenni. Mivel még kora délután volt, keresztülsétáltam a falun, beszívva Észak-Svédország tiszta, világoskék nyári hangulatát. Amikor megálltam az utca utolsó házánál, hogy megcsodáljak egy hatalmas napraforgót, ami egy embernél is magasabb volt, és áthajolt a kerítésen, a ház gazdája üdvözölt, én pedig a legjobb tudásommal, svédül válaszoltam. A gazda rögtön németre váltott, és azt mondta, hogy voltak németek az ősei között. Beszédbe elegyedtünk, és végül meghívott egy kávéra a teraszára. Történeteket meséltünk arról, hogy honnan jöttünk, és hová megyünk. Végül azt mondta:
– Szeretnék valami különlegeset mutatni önnek. Jöjjön a hátsó kertbe. – Így aztán követtem őt az udvarba vezető ajtón át.
A kertben bokrok fala felé sétáltunk, és ezek egy elvarázsolt nyíláson keresztül vezettek engem, ami mögött egy meglehetősen tágas területen találtuk magunkat.
– Csak hivatalosan vagyok virágtermesztő, a valódi munkám ez – mondta.
Egy hatalmas köralakú területet láttam, fényes, fehér kövekből álló koncentrikus körökkel, nagyok és kicsik, egy labirintus. Mindig úgy tűnt, hogy van ösvény a sorok között.
Váratlanul megálltam, hogy magamba szívjam az előttem lévő látvány harmóniáját. Azonban nem egészem értettem a struktúrát. Úgy tűnt, az utak néha véget érnek vagy visszafordulnak. Ezek az utak vajon kapcsolatban állnak egymással, vagy mindegyik koncentrikus kőkör külön áll? Akárhogy is, a köralakú építmény valami nagyon különleges dolognak tűnt: egy kört képezett. A közepén egy embermagasságú rózsalugas emelkedett, ami elrejtette, hogy mi van a szívében.
– Az életem munkája – mondta. – A komplexum mérete hatalmas volt; az átmérőjét mintegy harminc méterre becsültem. Lassan felismertem a labirintus szerkezetét: négy részre volt osztva, melyeken keresztül az út koncentrikus körökben kanyargott. – Tizenkét kör van – mondta a vendéglátóm.
– Ez a labirintus – folytatta – egy rejtély. Semmi köze sincs egy útvesztőhöz, vagy a krétai labirintushoz, amelyből Thészeusznak Ariadné fonalának segítségével kellett megtalálnia a kivezető utat, ahogy az köztudott. Ebbe a labirintusba önként lép be az ember. Ez nemcsak a misztériumokba való beavatás útjának szimbóluma, hanem sok kulcsot is tartalmaz a misztériumok útján való járáshoz, és sok veszély és lehetséges figyelemelterelő tényező is van benne.
– Miután az ember belép, megteszi az első lépéseket, és végigmegy az első három fordulón, már majdnem el is érte a legbelső kört. A zarándok azt gondolhatja: ’Már meg is érkeztem!’ Aztán meglepetten állapítja meg: ’Ez könnyű volt; a kiválasztottak egyike vagyok, ez nagyon könnyű nekem.’ De valójában még nem érte el a legbelső kört, csak a külső falát érinthette meg. De még a külső falnál is olyan erős a belső kör kisugárzása, hogy sok ember itt elidőzik. Ez bizonyos értelemben olyan hely, „ahol tej és méz folyik”.
– Az utat csak kavicsok sorai jelölik; az ember egyszerűen átléphet rajtuk, és lerövidítheti az utat – vetettem közbe.
– Valóban, ez lehetséges, mert az út nem kőből épült, hanem csak jelölve van. Ez megfelel a keresztény beavatási út elvének, ami egy olyan út, amely a szabadságban való tudásszerzés útja. A labirintus a lélek útját jelképezi, ami teljes érettséghez vezet, tehát a határok átlépésének nincs értelme, viszont megsérti a kozmikus törvényeket. Azok, akik nem követik komolyan a jelképet, nem képesek teljesen befejezni a lelkük fejlődését. De valójában, ez az átlépés nem szokatlan dolog, sokkal gyakoribb, mint ahogy gondolnánk, okkult gyakorlatok, tudatmódosító szerek és hasonlók által. Vagy egyszerűen csak éretlenség miatt.
– Ha az út közepén marad az ember – mondtam egy kis idő múlva – a séta nagyon könnyűnek tűnik. De ha álmodozik és nem éber, különösen a fordulópontoknál, akkor megbotlik egy kőben, mire újból felébred.
– Pontosan, ez a botlás az életben is megnyilvánulhat, egy baleset, veszteség, betegség formájában, de ez megrázkódtatáshoz, felébredéshez és végül belátáshoz vezethet, ha minden jól megy. Ezek a fehér kövek az élet és a lét alapvető törvényeit jelképezik, amelyek az egész kozmoszban érvényesek, és a bennük való megbotlás még több tapasztalathoz vezet, úgyhogy egy bizonyos ponton túl a személy már tudatosan magáévá is tette az isteni rendet.
– Az életen keresztül vezető utazásunk során – kérdeztem tovább – sok emberrel találkozunk, akik a mi nézőpontunkból szemlélve más irányban járnak – mit jelent ez?
– Ők is a saját útjukat járják, de egy másik fordulópontnál tartanak, ezért tűnik úgy, hogy más irányba haladnak. Lehet, hogy olyan emberek, akikkel tapasztalatokat és felismeréseket cserélhetünk, ami segítséget jelent, és nagyon jóleső érzést ad. De lehetnek olyan emberek is, akik szorult helyzetben vannak, és tanácsra, megértésre és tényleges segítségre van szükségük. Vagy harmadik esetben, lehetnek olyan emberek is, akik már több belátással rendelkeznek, és segíthetnek nekem; de erre nekem készen kell állnom.
– Honnan tudhatom, hogy valaki már előrébb tart, és segíthet nekem? – kérdeztem.
– Nem tudjuk meghatározni, hogy valaki „előrébb tart-e” az úton, mert nincs fogalmunk olyasmiről, ami még nem fejlődött ki bennünk. Kezdetben gyakran hajlamosak vagyunk mosolyogni az ilyen embereken. De fordítsunk kellő figyelmet a csendes emberekre.
Kis idő múlva így folytatta: – Éppen most érkeztünk a legbensőbb lényünk külső falához. De az élet áramlata bizonyos ponton arra ösztönzi a zarándokot, hogy haladjon tovább, hagyja el a tejjel és mézzel folyó helyet, és ez további nyolc fordulóponton vezet minket keresztül.
„Egy mesét gyorsan el lehet mondani, de egy tett végrehajtása nem megy olyan gyorsan”,
ahogy olyan találóan mondták régen Oroszországban. Mert minden egyes egyéni fordulópont nemcsak nézőpontváltozást jelent, hanem egy fejlődési szakasz végét is, és egy újnak a kezdetét. Miután sikeresen áthaladt a nyolc fordulóponton [kanyaron] – ami ki tudja mennyi életet vesz igénybe? – a zarándok másodszor érkezik a legbelsőbb kör külső széléhez, ezúttal az ellenkező oldalon. Ott még kivételesebb a helyzet; csak kevesen gyűltek össze ott, de az eredmény még mindig ugyanaz: a zarándokok még mindig csak a legbelsőbb kör külső szélén vannak.
Egy pillanatig elgondolkodtam, majd felvetettem: – De a zarándokok bizonyára nem maradnak ugyanazok a sok és kétségtelenül drámai tapasztalat után?
– Éppen ez a kritikus pont. De a legbensőbb szempontjából a helyzet ugyanaz marad. Hogy segítsek megérteni, hadd mondjak el egy példázatot: Amikor valaki külföldre készül kivándorolni, elkezdi tanulni a nyelvet, és érdeklődik az ottani szokások és az egész ország iránt. Ez lehetővé teszi, hogy átmenjen egy haladó nyelvtanfolyam felvételi vizsgáján, és folytassa az új ország nyelvének, történelmének, szokásainak, vezetésének és rendjének tanulmányozását, alkalmazását és finomságait. De az illető még mindig nem költözött az új országba. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, át kell mennie minden teszten és végső vizsgán, türelmesnek kell lennie amíg – a társaival együtt – meghívást nem kap, hogy beléphet az új országba.
Tehát amikor váratlanul megjön a meghívó, ez azt jelenti, hogy teljesen el kell búcsúznia a régi országtól, és készen kell állnia egy teljesen új kezdetre, mert az út utolsó harmada hosszú, további huszonkét fordulatból és kanyarból áll. De a zarándokok jól felkészültek az érett lelkük folytán, és többé nincsenek is egyedül. Spirituális kapcsolatban állnak az emigráns csoportukkal, ami az utazást még szórakoztatóvá is teheti. A csoport lélekközösségként együttesen felismeri az utakat, és „megvilágítja” azokat. Ez könnyebbé teszi a sétát, és nem kell többé megbotlani a kövekben. Ellenkezőleg, a közös megvilágítás által az egész rendje felismerhetővé válik, és a zarándokoknak lehetőségük van arra, hogy megcsodálják az egész kozmosz szépségét és bölcsességét. Először képesek valóban felismerni Isten dicsőségét, és dicsérni a Teremtőt.
Lehetnek olyan emberek, akik a megszabadulás útját egy messzi-messzi, a Földtől távoli, az űr mélységeibe vezető utazásként keresik. A labirintus, mint a beavatás keresztény jelképe, ezzel szemben egy másfajta célra mutat: A labirintuson keresztül vezető út nem viszi a zarándokokat messzire, sehová, hanem mindig nagyon közel maradnak zarándoktársaikhoz, mindig, minden szakaszban vannak kapcsolódási pontjaik a többiekkel.
A zarándokok ezt a misztikus utat járva minden lépésükkel, és mindenekfelett, minden fordulóval a tudás fényét szabadítják fel. Az első úttörőknek azonban minden egyes lépésükkel fáradságos módon kellett utat vágniuk a sötétségen keresztül. Ahogy egyre több zarándok járja az utat, a fény egyre ragyogóbbá és tisztábbá válik, az út könnyedebb lesz, és végül az egész labirintust átjárja a tudás ragyogó fénye.
A labirintus alakja magában foglalja a misztériumút minden nézetét, és ezért olyan csodálatos és gyönyörű művészi munkának tekinthető, amit csak egy szellemlélek vagy egy szellemlelkekből álló testvériség alkothatott meg. A labirintus számomra úgy tűnik, mint az egész emberiség spirituális kapcsolatának szimbóluma, vagy még inkább: az emberi lélek fejlődésének terve. Vagy egyszerűen: egy bárka minden kereső lélek számára.
– Ön végigjárta ezt az utat? – hallottam a saját kérdésem – és miközben beszéltem, már rá is jöttem, hogy ez mennyire buta kérdés volt.
– Úgy tűnik, van valami különleges a labirintust illetően – válaszolta. – Már amikor az első lépést megtettem befelé, nagyon határozottan, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan erő hajtana egyre tovább az úton egészen a végéig. Hogy végigjártam-e az utat? Kívülről nézve úgy tűnik, mintha a labirintus rejtett közepe a vége lenne, egy konkrét cél. De mi lenne ez a cél? Miből áll?
Kis szünet után így folytatta: – A labirintuson át vezető út az életen keresztül vezető út, sok életen keresztül, melyet egy mély vágyakozás vezet és irányít. Az út vége a vágy beteljesedését jelenti. Ezért mielőtt határozottan belépnénk a labirintusba, fontos, hogy tudatában legyünk annak, mi is a célunk az életben.
Felvetődött bennem a kérdés: ’Hová vezet az én vágyakozásom? Mi az én életcélom?’
Sokáig csendben maradtunk.
Zörgés támadt a mögöttünk lévő bokrok között – egy nagy kutya futott oda a gazdához, és az orrával hozzádörgölőzött. A gazda megsimogatta. – Köszönöm, Hanno – mondta, és felém fordult:
– Teljesen elfelejtettem, hogy még van egy látogatásom. Sajnálom, de el kell búcsúznunk egymástól. Jó utat hazafelé; ki tudja, talán még újra látjuk egymást valamikor.
Melegen kezet ráztunk, és elbúcsúztunk egymástól.
