Mi emberek alapjában véve idegenek vagyunk, mivel nem ismerjük önmagunkat. Ugyanakkor idegen helyen is vagyunk? Ez egy kísérlet arra, hogy megvizsgáljuk az idegenség rétegeit.
Manapság, aki egy magasan fejlett országban él, szinte biztosan elidegenedett életet folytat. Tudatunk ugyanis sok természetes környezettől elkülönült anélkül, hogy függetlenné váltunk volna azoktól. Az elidegenedés számos nézete közé tartoznak a rendkívül szigorúan részfeladatokra tagolt munkavégzés, a szinte teljesen mesterséges környezetben való élet, és nem utolsósorban a mindennapok egyre növekvő digitalizálódása. Mi általában véve az egésznek csak a részleteit látjuk, és a fejlődés következményeként óriási mértékű gyorsulást tapasztalunk az életünkben – nemcsak a közlekedésben vagy a gyártási folyamatokban, hanem a társadalmi struktúrák folyamatos változásában is, amelyek sokat elvettek a korábbi biztonságérzetünkből. Pedig ez a biztonság legalább az összetartozás érzését adhatta volna nekünk.
Hol a helyünk az életben? Milyen gyakran kerülünk kapcsolatba természetesen nőtt, élő dolgokkal, melyek nem a fejünkből pattannak elő vagy nem a futószalagról kerülnek le? Kétségtelen, hogy az önmegvalósításunk, lakóhelyünk megteremtőiként nagyfokú elidegenedéssel jár. Bolygónk egésze, velünk, mint lakóival, sőt gyermekeivel, tudatunk szélén lévő jelenséggé redukálódott. Napjaink gyakran a sok ember által gyártott, kisipari termékek és technológiai eszközök fejlesztésével telnek, valamint azok „előnyeinek” élvezetével, mintha pontosan ez lenne az emberi élet célja.
Kritikusak lehetünk ezekkel a fejleményekkel szemben, és jogosan nevezhetjük meg azokat a pszichológiai megpróbáltatásokat, amelyek ezeket kísérik.[1] De mi van akkor, ha ez a fejlődés egyszerre rendellenesség és a felébredéshez vezető út is, egy hosszútávú folyamat, ami a természetembertől a spirituális emberhez vezet?
Én magamat és a világot is ellentmondásos tapasztalatok folyamataiként élem meg.
Ki vagyok én? Semmi, ami lehetek, vagy amit tehetek a világban, sem fogja megfelelően megválaszolni ezt a kérdést; ez egy olyan sötétséget érint, amit modern személyiségként nem lehet felmérni, sem pedig kivizsgálni. Mindazonáltal úgy érzem, hogy képes vagyok, szabad és kötelességem is fejleszteni a képességeimet, és hogy a létem és a fejlődésem összekötő pont lehet, sőt értelmet, válaszokat adó edénnyé válhat. Ezt tapasztalom: csak ez által az ismeretlen középpontom irányába mutató nyitottság által vagyok valóban kapcsolatban önmagammal.
Ugyanakkor és mindennek ellenére megpróbálok egy kézzelfogható otthont teremteni a magam számára. Kapcsolatok, helyek, rutinok – mindezek azt mutatják, hogy valami alapvetően hiányzik. Egyetlen lakóhely sem váltotta ki belőlem azt az érzést: Itt az én helyem. Egyetlen hely sem volt erőforrás és azonosulási pont. Az emberekkel mélyebbre jutottam, de sohasem hosszú távon, de: találkoztam lelki társakkal. Semmi és senki sem tart meg, hacsak nem tudok otthont adni valami másnak.
Ellentmondásos absztrakció /elvonatkoztatás/
Meg akarom érteni. Vajon az a késztetés, hogy kapcsolatok, struktúrák és mechanizmusok hálózataként értsem meg a világot, vagyis elvontan, nem ahhoz a folyamathoz hasonló, melynek során a gépeket és végül a számítógépet feltalálták? De elvont gondolkodásának fejlesztésével az ember nem éppen azt az eszmevilágot célozza meg magasabb valóságként, amiről Platón beszél? [2]
Az absztrakt gondolkodásban kettősséget tapasztalok. A struktúrák felismerésére tett kísérlet gyakran egy levegőtlen és élettelen térbe vezet minket. Másrészt találhatók törvények – az orvostudományban, kémiában, fizikában stb. – amelyek segítenek megérteni, hogyan működünk mi magunk és a világ. Az absztrakció egy olyan sík, ahol a logikus gondolkodás nehezen érvényesül – egészen addig, amíg az elvontat meg nem éljük igazi valóságként, és amíg a teremtés alapelvei eszmékként, és magasabb, ősi erőkként fel nem tárulhatnak. De ha csak a funkciót keressük, nem a lényeget, akkor azzal a technológiával, ami megkönnyíti az életünket, elidegenedés jár együtt. Nagyon sok mindent tartunk az ellenőrzésünk alatt, de ez a fajta uralom elszigeteltséget és kérdések végtelen sorát hozza magával.
És mégis, sok minden, amit a tudomány felfedezett és elért, úgy tűnik, az áhított otthonos, talán isteni létállapotról töredékes képet nyújt. Növekvő sebesség, valós idejű kommunikáció, számos tevékenység megkönnyítése … A bolygó egy „faluvá” vált, az idő elnyelte a teret, és most maga az idő is eltűnik a dimenziók rétegei között. Elveszítjük a valóságérzetünket: az elidegenedés nyer teret.
Kérdések
A dolgok „mechanikájának” ismerete azzal szembesít engem, hogy a létezésem csak egy fogaskerék a hatalmas, világméretű gépezetben. Lehetséges, hogy én csak az eszköz vagyok és nem a cél? Rejtőzik-e valahol a csodálatos emberi testben olyan szándék, valami, ami cél és nem csak eszköz? A lélek kérdése próbakőként merül fel, de egyben a megváltás eszközeként is. Úgy érzem, hogy a léleknek valami olyasminek kell lennie, ami felébred, és azért növekszik a testben, hogy végül hordozza, és remélhetőleg át is alakítsa azt.
A világot ugyanilyen átfogó kérdésnek találom. Benne vagyok, a titokzatosságában élek, és ezért hálás vagyok. A természetben azonban szépséget és káoszt tapasztalok, virágzást és pusztulást. A természet adományoz, és elemészt. Sőt: ő maga is mulandó, még ha nem is az én emberi mércém szerint. Lehet, hogy csak egy nagy zéró összegű játszma, egy földi, biokémiai gépezet? Gyakran így tűnik nekem, és ilyenkor idegennek érzem magam benne. Még az erdő levegős lombkoronája is, ami alatt sétálok, néha hirtelen egy zöld sírbolttá változik. Eláll tőle a lélegzetem, és megmutatja, hogy halandó lényként hol a helyem. Vannak azonban másfajta pillanatok is: amikor a természet egy átlátszó edénnyé válik a mindent átható élet számára, ami bennem is megtalálható. Én magam sem tudok mindig hozzáférni ehhez; olyan utat kell járnom, amelyen a természet hordoz, tükröz és kísér engem.
Az elveszett Egység
Tinédzserként valami döbbenetes és egyben nyugtalanító dolgot éltem át, ami az idegenségérzetem végső okára mutat rá. Azt kérdeztem magamtól: Miért különböznek a többiek? Miért nem ismerősek nekem, miért kívülről találkozom velük? Ami az emberekre, ugyanaz vonatkozik a világra is: Miért kívülről tapasztalom meg, miért rejti el az igazi természetét előlem? Ebben az idegenségérzetben az elveszett egység emléke bukkan fel. Pontosan ez az oka annak, hogy az értelmet – a dolgok belső ismeretét keresem.
A világ és én magam is átlátszóvá válhatok valami más számára a tapasztalataimban. Ez egy új felismerés és egy új út kezdete.
Az idegenség elhalványul, és a világ otthont kínál nekem, amikor otthont tudok nyújtani a bennem lévő Egynek. EZ az a tér, melyben önmagamat és minden mást belülről érzékelek, és (végül) az a mindent átfogó érzékelés, ami az érzékszervi érzékelést teljessé teszi. Amikor ez megtörténik, minden egy kulccsá, edénnyé és ENNEK élő szimbólumává válik. És valahányszor ismét elfog az idegenség érzése, tudom, hogy ez arra emlékeztet, csak akkor lehetek otthon itt, ha átutazóban vagyok.
___________
[1] Hartmut Rosa: Alienation and Acceleration [Elidegenedés és gyorsulás], 2010
[2] Platón: Allegory of the Cave [Barlanghasonlat]
