A kromlech-ben* álló druida nem elvont tudásban részesült, hanem ott átélte azt, ami a vérében lüktetett, ami a belső lényében zajlott.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 7. rész
(vissza a 6. részhez)
Rudolf Steiner az 1920-as években utazott Angliába és meglátogatta a druidák ősi misztikus helyeit. Tisztánlátó képessége folytán észlelte a régmúltban élt druida papok jellemvonásait Ilkley-ben és Anglesey-ben. Ezeket az észrevételeket a Beavatástudomány és csillagmegismerés című könyvében tette közzé. [1].
Az alábbiakban röviden ismertetjük észrevételeit.
A druida bölcsesség alapjában véve egy tudaton kívül álló emlékezeten alapult, amely mindazt tartalmazta, ami a földdel történt, mielőtt a nap és a hold elszakadt tőle. A druida papok beavatása ezzel foglalkozott: ez egy napbeavatás volt, amiben a hold bölcsessége is szerepet játszott.
A druidák népük, illetve törzsük vezetői voltak mind a vallás, mind a gyógyítás terén. Mindezt együttesen képviselték.
Zárt dolmenjükben érzékelték a nap szellemi erejét, ily módon az ókor nagy, hiberniai (írországi) misztériumainak folytatói voltak (erről a 10. részben fogunk beszélni). A dolmen sötét terében, melynek tetejét egy zárókő fedte, a gyakorlott pap képes volt észlelni a napfény szellemi lényegét. A druida pap, az oltár előtt állva, a nap belső tulajdonságaival foglalkozott és a bölcsesség természeterő formájában áramlott belé.
Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy egy olyan időszakról van szó, amikor még nem volt írásbeliség. Az csak később az Odin kultúrával jelent meg, amelyik bevezette a rúnaírást. A druidák nem könyvből nyerték a tudásukat, hanem a kozmoszban olvastak. Az univerzum titkait abból olvasták ki, amit a napfény keltett a kromlechben. Ily módon meg tudták mondani a gazdáknak, hogy mikor arassanak, és mikor vessenek. Ezek az impulzusok sokkal erősebbek voltak, mint a mai ember érzékszervi tapasztalatai.
A kromlechben álló druida nem elvont tudásban részesült, hanem ott átélte azt, ami a vérében lüktetett, ami a belső lényében zajlott. Ennek a fizikai lényében zajló folyamatnak volt ugyanakkor egy szellemi vonatkozása is, és ez a belső lényében való mozgás volt az ő tudása. Így vált a nap beavatottjává és ezáltal arra is képes volt, hogy megértse a hold erőit, melyek akkor maradtak hátra, amikor a hold kivált a földből. És mivel egyrészt képes volt bensőleg megérteni a nap tevékenységét, az is világossá vált a számára, hogy ebben a naptevékenységben a kozmosz többi ereje, például a holdtevékenység is megnyilvánul. A nap csirázásra és növekedésre serkenti a növényt, amit a hold korlátoz, visszafogva ezeket a csirázó erőket. Elvégre a hold a napfényt visszatükrözi. A hold erejének korlátozó hatása van a növényre, mivel ez küldi a gyökérerőket felfelé, ami a növényt növekedésre serkenti, hogy hajtást, levelet, virágot és gyümölcsöt hozzon.
Nappal és nyáron, amikor a napfény a legerősebb, a druida pap azt tapasztalta, amit a nap tárt fel előtte, éjjel viszont a hold erőit tapasztalta, melyek a föld alatt, a növény gyökerében működtek.
Ezáltal nem elvont tudáshoz jutott, hanem a természet erőit élte át, ahogy azok elevenen hullámzanak és működnek. Ezeket az erőket, melyek a kövekben, növényekben és fákban növekedtek, elemi lényekként látta. Amikor ezeket az erőket az istenek jótékony határok között tartották a gyökérzetben, a virágban és a levélben, akkor rendes növényzet bontakozott ki általuk.
Ezek az elemi lények azonban gigantikus méretűekre is növekedhetnek, és a skandináv mitológiában ezeket nevezik „Jötunoknak”. Ezek az elemi lények nem álltak meg a növényi szintnél: arra törekedtek, hogy elhagyják azt és óriásokká, például fagyóriásokká növekedjenek, melyek végül végzetes hatással terjedtek szét a földön mindent elpusztító jeges fagy formájában. A gyökérerők, melyek a növény számára kedvezőek voltak, elszabadultak, és végül pusztító faggyá váltak.
Még az is, ami a levélnövekedésben lakozott, gigantikus ködviharokká fajulhatott, melyek végül pusztító tűzzé alakultak át. Így a növény szerény virágzási ereje mindent elemésztő tűzzé vált. Ilyen esetekben az istenek ellenségének eredményeiről beszélhetünk.
A meteorológiai folyamatokban tehát a vizes és a szellős elemi lények gigantikus erőit láttuk pezsgő dér és harmat formájában. A druida pap napbeavatása alapján kiolvasta ezekből a folyamatokból, hogy mit kaphat a kozmoszból, és beavatásának köszönhetően milyen tudást szerezhet a holdtudományból. Mindez egyértelműen kapcsolódott a vallási és a társadalmi élethez. Erre a legjobb példa az, ahogy a druidák az orvoslással foglalkoztak. Megfigyelték, mi történt a növényekkel, amikor szembesültek a fagyóriásokkal, a viharóriásokkal és a tűzóriásokkal, és megpróbálták ezeket a folyamatokat bizonyos módon reprodukálni. Főzték, fagyasztották vagy elégették a növényeiket, utánozva a természetben történő folyamatokat. Holderejüket felhasználva bizonyos határokon belül tudták tartani a Jötunok, a vihar, a fagy és a tűz óriásainak pusztító erőit. Ebből fejlesztették ki gyógyszereiket és gyógynövényeiket, melyek az óriások és az istenek kiengesztelődésén alapultak. Abban az időben minden orvosságnak megvolt az istenek és az óriások közötti békítő ereje: ezekben a gyógymódokban az óriási erőket visszatartották, hogy alárendeljék azokat a napenergiának.
Meglehet mindez nagyon furcsán hangzik a számunkra, de ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor ezek a dolgok megtörténtek, még nyoma sem volt az agyi alapú [intellektuális] értelemnek. Ez a civilizáció Észak- és Közép-Európát mintegy 3- 3 és fél ezer évvel ezelőtt foglalta el. Akkor még semminek sem volt írott nyoma és csak a kozmikus írás létezett, amit csak a papok tudtak elolvasni. Később egy olyan misztérium jutott el erre a területre, ami a Fekete tenger térségéből származott, és amire a skandináv mitológia Odinként utal.
Az Odin kultúra merkúri kultúra, ami valami újat, nevezetesen egy intellektuális impulzust adott hozzá a nap és a hold karakteréhez. Ezért azt mondják, hogy Wotan vagy Odin a rúnaírás elterjesztője. Létrehozott egy olyan megfejtési módot, amit az ember először egyfajta primitív, intellektualizált módon készíthetett el magának. Ettől kezdve minden úgynevezett Odin impulzust kapott, ami a későbbi intellektuális civilizáció előfutára volt.
Azonban a nap és a hold kultúra papjai nem kedvelték ezt a fejlődést, amit ők kórosnak tartottak. Akit az Odin impulzus megérintett, az bezárkózott és tűnődni kezdett. A druidák úgy gondolták, hogy az embernek nem lenne szabad elzárkóznia, hanem együtt kellene élni a természetben! Azokat az embereket, akik jeleket, rúnákat készítettek, betegeknek tartották, akiket meg kell gyógyítani.
Ezért a Woden illetve Odin kultúra náluk nem talált megértésre.
Balder Odin fia, és egyben az intellektus megszemélyesítője volt, ami egy egészen új impulzus. A druidák meg akarták gyógyítani Baldert, de nem volt orvosságuk a „betegségére”. A druidák úgy gondolták, hogy az intellektus csak egy dologhoz vezethet, nevezetesen a halálhoz. Balderben azt az istent látjuk, aki nem tudott feltámadni, a későbbi Krisztus előfutárát, aki viszont feltámadt a halálból. Ez azért van, mert Krisztus közvetlenül a napszférából ereszkedett le a földre, míg Balder, a merkúrlény, csak a napfényként megszemélyesített Krisztus tükröződése volt.
A druida pap vallási és társadalmi eszméit a kromlech sötétjében kereste, ami megadta neki a tudást. A külső világ pusztító óriásait gyógyszerré dolgozta át. A nagymértékben mérgező erők hasznos gyógyszerré váltak, amikor kismértékben és a megfelelő helyen alkalmazták azokat.
Így a druidák, a napbeavatáson keresztül azt az ősi bölcsességet gyakorolták, amit a holdlények hagytak hátra, amikor még a földön voltak. Amikor a több ezer évvel ezelőtti emberiségről beszélünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy egészen más volt az ember akkori tudatállapota, mint a mai, különben a fentiek nem adnak valódi képet a helyzetről.
A 14. század előtt az embernek egészen más volt a felépítése. Az ébrenlét nem úgy működött, ahogy azt ma látjuk: a történő események logikai összefüggései szerint. Jelenlegi tudatunk a következő részekre osztható: ébrenlét, álom és alvás és ennek kialakulása a késői görög időkre tehető.
Az időjárási viszonyoknak, amit manapság természeti jelenségnek tartunk, egészen más jelentősége volt a régi emberek számára. Ezeket a törvényeket elemi erőknek tekintették, melyek alapvető tulajdonságokkal rendelkeztek. Jégeső és vihar idején a fák és növények határain terjeszkedő óriásokat láttak, szellemi lényeket, akik a szél és az időjárás felett uralkodtak. Az egész természet egy hatalmas élő szervezet volt a számukra. A skandináv mítoszokban olvashatunk ilyen történeteket a Jötunokról, a fagy- eső- és szélóriásokról.
Az ember ugyanakkor bizonyos módon önmagába zárt volt, de nem úgy, ahogy ezt ma értjük. Az emberek képeket láttak önmagukon kívül, de nem úgy, mint ahogy mi például a hegyeket látjuk. Az ember közel érezte magát a fagy- szél- és esőóriásokhoz, melyekre úgy tekintett, mint gyökér és virágszellemekre. Egynek érezte magát velük, és mivel átérezte ezt a kapcsolatot, nem határolódott el tőlük a belső életében sem.
Ebben a korábbi tudatállapotban volt még valami, ami különbözik a maitól. Ezekben a képekben az emberek nem csak a jelenlegi életüket látták, hanem a földi születésük előtti életüket is. Ahogy mi most mindent térbelileg látunk, ők a saját létüket időbeli [mulandó] szempontból látták; nem emlékként, hanem látható valóságként. Az ember látta, hogy születése előtt egy szellemi világban élt, ami után később leszületett a földre egy anyagi testben. Később a külső világ természeti tapasztalata egyre jobban teret nyert. Ebben az időben még tudta, hogy szellemből született, de látta a tisztán anyagi jelenséget is a természetben, ahogy a virágokat, a hegyeket, a völgyeket és a folyókat. Érezte, hogy emberi alakja a szellemből született, de azt is, hogy egy olyan világba került, aminek semmi köze sincs a szellemiséghez: ezt úgy élte meg, hogy száműzték a szellemi világból. Átélte, hogy kibukott az isteni világból és egy olyan természetbe került, amihez valódi emberi lényének semmi köze sincsen.
Ennek eredményeként az ember bűntudatot érzett, bűnösnek érezte magát. Így keletkezett a bűntudat, a bűnbeesés érzése. Ez csak egy tudatállapot változás volt, de ezt ő nem értette. Az ősi indiai kultúráktól kezdve a bölcs világi tanítók, a beavatott papok voltak azok, akik vigaszt nyújtottak az ember számára, akik úgy beszéltek, hogy az balzsamként hatott az emberi szívekre.
Tudták, hogy a hatalmas Napszellem arra készül, hogy a Földre szülessen. Évezredekkel ezelőtt az intellektuális erők működése még nem keményítette meg annyira az emberi testet, mint jelenleg. A lelkek, türelem és gyakorlat útján képesek voltak megnyílni, mint egy kehely, amibe az isteni világ beleáramolhatott. Krisztus közeledését ki tudták olvasni az éteri világ változásaiból, amikor Ő beleárasztotta életszellemét az éteri világba. Ők Krisztust Righ nan Dulnak, az Elemek Királyának nevezték.
(folytatás a 8. részben)
________________
Források és megjegyzés:
* fordító megjegyzése: A cromlechek/ kromlechek a sok kőtömbből kialakított, jellemzően kör vagy ellipszis alakú megalit építmények – durván megmunkált, négyszögletes kőszálak alkotják, melyek fedőlappal való lezárását mesterien oldották meg. Az építmény közepén oltár állt, melyet merőlegesen felállított és durva fedőlapokkal lezárt kőtömbök vettek körül.
[1] Rudolf Steiner, Beavatástudomány és csillagmegismerés GA 228 (1923), (English: rsarchive.org)
[2] Rudolf Steiner: Die Tempellegende und die goldene Legende [A templomlegenda és az aranylegenda], GA 93 (1904), (English: rsarchive.org)
