A kelta beavatottak Krisztust Righ nan Dulnak, az Elemek Királyának nevezték.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 8. rész
(vissza a 7. részhez)
A kelták tudták, hogy a természetben minden elromlott, más szóval: minden természetes dolog, a növények, az állatok és az ember egy alsóbb szintre süllyedt. Korábban a növény képes volt egy újabb növényt létrehozni önmagából, míg erre most csak megtermékenyítés útján képes.
A druidák az ősi kelták szellemi vezetői, akik Nyugat-Európa nagy részén jóval Krisztus előtt éltek, koruk csillagászai voltak.
A druida kultúra szívét/alapját a Nap, valamint a Hold, és a tizenkét állatövi jegy alkotta. A Nap volt az ősi kelták központi eleme, és a druidák tudták, hogy a Nap éppúgy hatással van az emberre, ahogy az egész kozmosz.
A Nap, a Hold és a bolygók működése a tágulással és az összehúzódással áll kapcsolatban, tehát így az összehúzódással és tágulással ezek a makrokozmikus ritmusok replikálódnak [másolódnak] az emberi mikrokozmoszban.
Az ember lelke születéskor összesűrűsödik az anyagi világban és úgymond összehúzódik, a halál után pedig kiszabadul és szétterjed az égi terekben, tehát ismét kitágul. Ugyanez történik az emberrel az alvás során is. Amikor alszik, a lelke ébren van és egy teljesen más világban él, aztán amikor az ember felébred, és a lélek visszatér a testbe, akkor „összehúzódik”.
Az „éjfélkor látni a napot” kifejezés így a nap „szellemi” erejének a megtapasztalását, vagy más szavakkal „a nap mögött lévő nap látását” jelenti.
Ez a bölcsesség tökéletesen ismert volt az egyiptomi fáraó Ehnaton, avagy IV. Amenhotep számára. Tudta, hogy az atavisztikus [örökletes – a ford.] tisztánlátás eltűnőben van és uralkodása alatt a „szellemi nap” iránti imádat a „fizikai nap”, mint életadó imádatába ment át. Ezért az Amun-Ra iránti imádatot Aton isten imádatára változtatta.
Érdekes módon ez a napbölcsesség nyugaton még további ezer évig fennmaradt, így az ősi druidák tisztánlátó képessége a korai keresztény időkig megőrződött.
A nap tehát központi elemnek számított a druidák számára.
A hiberniai misztériumokban a druidák a tanítványaik elé két képet állítottak, melyek a napot és a holdat ábrázolták.
A tanítványok a sötétben egyedül maradva váltakozva önmaguk fölé emelkedtek, majd újra visszahúzódtak magukba. Más szavakkal tudatuk kitágult a kozmoszba, mint alvás során, majd újra visszatért a fizikai testbe, mint ébredéskor. Itt ismét tágulás és összehúzódás történt. Ennek a tapasztalatnak a során a tanulók átérezték, ahogy saját személyiségük egyre kisebbé válik, szinte megszűnik. Ez a tapasztalat nagyon fontos része volt a beavatás megszerzésének!
Az állatövi jegyek egyetemes elvét illetően, miszerint ezek minden szinten hatással vannak az emberre, a druida misztériumok összhangban vannak az egyiptomi misztériumokkal.
A tizenkettes szám elvében van valami különös: teljességre utal, olyan teljességre, ami valami új után vágyakozik. Sok történetben és tündérmesében tizenkét testvérről, illetve tizenkét hattyúról olvashatunk, akik új tapasztalatra vágynak, vagy akikkel valami új dolog történik.
A tizenkettő az az őstípus, amire az Új Jeruzsálemnek kell felépülnie.
Az egészen új dolog iránti vágyakozás és keresés tizenharmadik erőként, Krisztus világosságként jelenik meg.
Nekünk, emberiségnek csoportként meg kellene teremtenünk a tizenkettő egységét ahhoz, hogy Krisztus tizenharmadikként megjelenhessen középen.
Ez a „mint fent, úgy lent” hermetikus törvénye. Ahogy a nap a tizenkét bolygó közepén helyezkedik el, úgy a tizenkét tanítvány csoportja is a tizenharmadik erő, a Krisztus világosság által emelkedik önmaga fölé.
Kezdetben, a paradicsomi állapotban az ember halhatatlan volt, most viszont magában hordozza a halált. Ez hogy lehet, kérdezhetné valaki. Itt az emberben lévő bűnt kell keresnünk, mivel nem volt képes ellenállni Lucifer kísértésének. Bukása során az ember az egész természetet magával rántotta egy alacsonyabb rezgésterületre.
Írország beavatottjai még képesek voltak látni a paradicsomi bukás előtti állapotot, azt az állapotot, amelyben a természet egy másik szinten létezett. Ez a kép panorámaként jelent meg a beavatottak lelkében. A druidák mély szomorúságot éreztek ennek a képnek a láttán és úgy gondolják, hogy ez a tapasztalat az hiberniai misztériumok egyik központi problémája.
Ez a bukás nem csupán emberi nézőpontból volt érezhető, hanem az emberek évezredeken keresztül az istenek alapvető szomorúságát is átélték, amit azok az emberiségnek és világának a bukása miatt éreztek.
A Föld földrajzi szerkezetének megfelelően az ember ezt a bukást sokszor és egyre intenzívebben tapasztalta meg.
Az hiberniai druidák aggódva várták a megváltást és Righ nan Dulnak, az Elemek Királyának az eljövetelét. Egyedül ő volt képes visszafordítani ennek a bukásnak a következményeit.
A kelták népszelleme szoros összefüggésben állt a kozmikus Krisztus erőkkel, melyek aktívvá váltak.
Íme egy régi ír vers, mely szerint Krisztus az a ragyogó Logosz a világban, aki elhozza a világosságot a sötétségbe:
Mielőtt Isten Fia a földre jött,
a föld egy fekete mocsár volt,
ahol nem volt nap, sem hold, sem csillagok,
nem volt test, sem szív, sem forma.
A síkságok és a hegyek kivilágosodtak,
a nagy zöld tenger világossá vált,
az egész föld ragyogni kezdett,
amikor Isten Fia eljött a földre.
Ha az ember megérti a Krisztus iránti intenzív vágyakozást, akkor átérezheti az írországi kelta kereszténység mélységét és azt, hogy mit kellett megvédeniük.
Krisztus eljövetele valami egészen mást hozott a nyugat számára, mint a kelet számára. Nyugaton behatolt a természetbe, megelevenítette és szellemmel töltötte meg azt.
Krisztus keleten emberként, a názáreti Jézusként született meg. Keresztre feszítésekor a druidák nyugaton látták, ahogy életszelleme áthatja a természetet. A golgotai misztérium után a tisztánlátó druida láthatta Krisztust a természet változásai által, a szélben, a hullámokban, a levegőben, a fényben, a növényekben és a kövekben. Ez az áramlat keletről, Wales-en keresztül, nyugatra haladt.
Keleten, ahol Krisztus élt, az emberek szívébe és lelkébe hatolt be. Ez az impulzus Görögországon, Észak-Afrikán, Itálián és Spanyolországon keresztül jutott el nyugatra. Itt a két áramlat találkozott.
A nyugati áramlat Krisztus éteri képét, a naphős képét hozta létre, aki a démonok ellen harcol. A képnek nagy hatása volt a nyugati kultúrára és nem csak a kelták lelkében, de a szászokéban is ez élt. A régi szász evangéliumban, a „Heliand”-ban olvashatjuk, hogyan ábrázolták itt Krisztust királyként a szolgáival. Ebben valahogy Artúr király kelta története tükröződik a tizenkét lovagjával, akiknek le kell győzniük a(z önmagukban lévő) gonoszt. Ez egyébként kifejezetten kelta tény: úr és szolga éppúgy összetartozik, ahogy a vezető és az őt követő. Ily módon alakult ki a kelta társadalom szervezett, nemesi szerkezete. Ez a szervezet figyelhető meg a legkisebb klánokban is.
A keltáknak tehát nem kellett átalakulniuk, mivel Krisztust tisztánlátóként élték át a testükben, ezért nem volt szükségük külső hagyományokra. Sőt ők már évszázadok óta keresték Krisztust!
A következő kelta versben olvashatjuk, hogy a természetelemek egybefonódása hogyan kapcsolódik az emberi elméhez. Ez a vers jellemző a kelta kereszténységre:
Így volt,
így van
és így kell lennie örökké –
ó, te kegyelmes szentháromság!
Az apály és dagály által.
Ó, te kegyelmes szentháromság!
Az apállyal és dagállyal.
Amit a kelta írek tudtak Righ nan Dulról és Krisztus földi életéről, az a következőképpen foglalható össze: Krisztus leereszkedett a napszférából a földre, megtestesült a harmincéves Jézusban és három év múlva meghalt a kereszten. Ennek következtében Életszelleme szétáradt a földön és láthatóvá vált az elemi [elementális] világban.
Ez az a kép, amit az ír beavatottak egészen a kilencedik századig képesek voltak érzékelni. Ez a természet megváltására vonatkozott, míg az ember Krisztus általi megváltása a lelkekben élt reményként, a kálvária misztériumát keletről nyugatra hordozva.
(folytatás a 9. részben)
_________________
Források:
[1] Jakob Streit, Sonne und Kreuz [Nap és kereszt], Freies Geistesleben, Stuttgart, 1977
[2] Hans Gsänger, Irland. Insel des Abel. Die irischen Hochkreuze [Írország, Ábel szigete. Az ír nagykeresztek], Verlag Die Kommenden, 1969
