Amikor az ember nehézségekkel találkozik az életben, általában megáll és kérdéseket tesz fel. Sok kérdés merül fel. Gyakran egyáltalán nem képes megmagyarázni a helyzetét. Az ész megáll, mintha egy magas fallal került volna szembe, amin nem tud átjutni és amit átugrani sem képes.
Csak a félreértések és üresség egy bizonyos stagnálási időszaka után keletkezik valamiféle belátás és tudás. Visszatekintve úgy látjuk, hogy minden, ami velünk történt, nem véletlen volt, hanem korábbi helyzetek eredménye, melyeket nem láthattunk előre. Most visszatekintve, már látjuk őket.
S talán arra is rájövünk és érezzük, hogy nincsenek véletlenek az életben, hanem mindent valamilyen módon egy magasabb intelligencia, egy magasabb terv irányít.
Ahogy egy régi óraműben, vannak kis és nagy kerekek és van egy órás is, aki összeállítja és megjavítja az órát, ha például egy rugó elszakad.
Egy magasabb terv létének, melybe az életünk bele van ágyazva, ilyesféle belső tapasztalata kiszélesíti a látókörünket. Belsőleg képesek vagyunk háttérbe húzódni, kilépni életünk jelentéktelenségéből és átélhetjük azt, hogy a Nagy egész részei vagyunk.
Felismerhetjük, hogy mindennek jelentősége van és a terv biztonságot ad, még akkor is, ha mi magunk elvesztettünk minden kapaszkodót.
Úgy érezzük, mintha óriási kezek meleg tenyerei emelnének föl minket a földről, mint egy ijedt és zavarodott apró madarat, amelyik éppen most esett ki a fészekből, remeg az esés sokkja és a biztonság elvesztése miatt. S ezek a tenyerek meleget és biztonságot sugároznak.
Jan Amos Comenius Unum necessarium című munkájából származó szavai szintén vigasztalóak:
A legfontosabb dolog az, hogy ez a megfontoltság szellemi legyen.
1. Ne terheld magad többel, mint ami az élethez szükséges. Elégedj meg azzal a kevéssel, ami hasznos a számodra; dicsérd Istent.
2. Ha a kényelem hiányzik, elégedj meg azzal, ami szükséges.
3. S ha ezt is elveszik tőled, igyekezz megőrizni önmagadat.
4. Ha pedig nem tudod megőrizni önmagad, engedd el magad, csak arra vigyázz, hogy Istent el ne veszítsd. Mert akinek Isten ott van, képes minden másnak a hiányát elviselni, hiszen Istennel és Istenben örökké birtokolni fogja a legfőbb jót és az örök életet. S minden vágy közül ez a VÉGSŐ. [1]
Az ember fokozatosan megtanulja, hogy valójában el tudja engedni azt, amihez annyira ragaszkodott.
Rájön, hogy amit maga mögött hagy, az többé nem ő.
S látja, hogy az valójában sohasem ő volt.
Látja, amint társadalmi szerepének álarca szétporlad és lehull.
Nézi a hozzá legközelebb állókkal való kapcsolatáról kialakított elképzeléseinek a repedéseit.
S látja az önmagáról alkotott régi, hervadt illúziókat is, melyek úgy kopnak le róla, mint a tegnapi rúzs az igazat mondani akaró ajkakról.
Egy pillanatra csak áll magában, meztelenül, minden nélkül.
A jól ismert szavak „Lenni vagy nem lenni” csendes pillanatában találja magát, melyek a vérében lüktetnek és csontja velejéig hatolnak.
Ám ugyanabban a pillanatban, amikor az igazság és tiszta élet utáni vágy feltör a testében, lelkében megrezdülnek az újjászületett főnix szárnyai.
S az ember nyugodtan, üres kézzel áll, … a főnix pedig meglendíti szárnyait és felrepül a felhőkbe.
Ő egy nagyobb terv része.
Része van az isteni teljességben.
Isteni bölcsesség vezeti.
Átéli az isteni szeretet vigaszát.
Mi pedig békésen várjuk, hogy újra megjelenjen, mert ragyogása és fenségessége valamiféle hangtalan örömmel tölt el minket.
[1] Jan Amos Comenius, Unum necessarium, Az egyetlen szükséges dolog, Moravian Archives 2008, p. 88, https://moravianarchives.org/images/pdfs/Unum%20Necessarium.pdf