Ily módon folyamodunk az angol szuperlatívuszokhoz , hogy meglehetősen eltúlzott módon fejezzük ki az általunk tapasztalt dolgok iránti csodálkozásunkat és zavarunkat. Ugyanakkor eközben túl könnyen megfeledkezünk arról, hogy még a legszélsőségesebb élmény is térben behatárolt, és ezért még mindig viszonylag limitált és korlátozott.
Talán azt a vágyat jelzi, hogy túllépjünk az ismert dolgokon, azt a vágyat, amely mindent felülmúl: a határtalant és végtelent, ami kihívást jelent számunkra, hogy meghaladjuk eddigi lehetőségeinket.. A kozmológiai tudomány például zseniális műholdakkal pásztázza a legtávolabbi horizontokat, hogy vizet keressen a Marson és életet a bolygónkon kívül.
És ugyanakkor fordítva, a magasan képzett kvantumfizikusok egyre kisebb részecskéket keresnek, és egyre mélyebbre hatolnak az anyagba, ahol úgy tűnik, hogy a fizikai anyag szellemivé alakul. De ennek során tényleg megérinthetjük azt a valóban az általunk megismerhetőnek már nem is minősíthető foka, amely a mi korlátozott, háromdimenziós tapasztalásunk fölé emelkedik? Nem elavult-e minden tudásunk és tapasztalatunk, amely megáll bármilyen határon, már azelőtt, és így von le következtetéseket? Nincs kudarcra ítélve ítélve minden előre kitűzött céllal tett erőfeszítés, még mielőtt bármit is megvalósított volna?
Hol lesz ennek az egésznek vége? Persze végső soron mindenhol. És ugyanakkor sehol! Mert nem lehet máshol, mint ahol az idő és a tér összeomlik, és minden sokféleség végül vagy szétesik, vagy összeolvad. Egy olyan egységben, amely egyszerre mindent magában foglal és meghaladja azt, és ahol a sok univerzum és dimenzió, amely körülvesz és áthatol bennünket, mind Egy.
Hol lesz ennek az egésznek vége? Persze végső soron mindenhol. És ugyanakkor sehol! Mert nem lehet máshol, mint ahol az idő és a tér összeomlik, és minden sokféleség végül vagy szétesik, vagy összeolvad. Egy olyan egységben, amely egyszerre mindent magában foglal és meghaladja azt, és ahol a sok univerzum és dimenzió, amely körülvesz és áthatol bennünket, mind Egy.
Mindezt intellektuálisan nagyon jól tudjuk. De tényleg tudatában is vagyunk ennek? És a legfontosabb kérdés: vajon mi magunk is megéljük ezt a tudást?? Tudatállapotunk valóban élet állapottá vált… egy élet, amely beleolvadt abba az abszolút egységbe, és feladta az elkülönültséggel való minden azonosulást… egy élet az örökkévaló és határtalan valóság fényében?
Ha igen, akkor nem marad tér eltérni, nem lesz több idő halogatni. Akkor csak egyetlen lehetőség lesz arra, hogy teljes lényünket ennek szenteljük.
Ez most valóban „elképesztő” és „észbontó”.
