Ülünk a parton – te meg én.
Lassan alkonyodik, a búcsúzó napfény
felhők fátyla mögé bújik…
Nézem a hullámokat.
Megbűvölten, gondolatokba merülve.
Szél se rebben.
A tenger nyugodt, sehol egy vízfodor.
A levegőben mélységes, kellemes csend honol.
A hullámok azonban ott vannak. Szüntelenül.
Néha alig érzékelhetők, de akkor is léteznek.
Ki hallott már olyat, hogy ne lennének?
Előfordult már, hogy kimentél a partra és nem láttál hullámokat?
Most csekélyek, aprók, jelentéktelenek.
Szelídek.
Csak úgy „keletkeznek”. Senki sem tudja honnan, csak jönnek.
A „semmiből”.
A csendből emelkednek lágyan, vidáman hullámot vetnek,
megcsillanva egy pillanatra, aztán elterülnek a homokon.
Semmi sem utal többé arra, hogy léteztek – csak mi tudjuk.
Elgondolkodom a hullámon, merengve.
Mintha néma hírhozó, hordozó, átformáló erő lenne.
Valami felfoghatatlan dolgot hordoz magával.
Tovagörgetve, megváltoztatva – aztán elengedve…
Aztán a szeretetre gondolok.
A szeretetre, ami egyszer csak megjelenik.
Nem látjuk a forrását, az érzékeinkkel felfoghatatlan.
A „semmiből” keletkezik.
Szívünkben a szeretet felbuzog és finom hullámokká dagad.
Örömmel és hálával telten pezseg.
Hullámot vet bennünk.
Megváltoztat – aztán elillan.
Semmi sem utal arra, hogy létezett – csak mi tudjuk.
A parton ülve magunkra gondolok.
Néma hírhozók, hordozók vagyunk.
Kapunk valamit, amit aztán felfoghatóvá alakítunk.
Érzünk egy szeretethullámot, melengetjük a szívünkben.
Érezzük, ahogy hullámzik és varázslatosan pezseg bennünk.
Aztán hagyjuk, hogy tovatűnjön megint…
Tudván, hogy itt volt – és eljön újra.
Tudván, hogy nem tarthatjuk meg, nem a miénk.
Az átalakulásra gondolok.
Aztán miránk.
Emberekre – az emberi fajra.
Meg kell változnunk, át kell alakulnunk, meg kell újulnunk.
Hiszen valójában mi is hullámok vagyunk.
Emberi élethullámok.
