A Vízöntő kor, melyben jelenleg élünk, döntő hatással van arra, amit úgy nevezhetnénk, hogy „a nőiség keresése”, illetve a „női őstípusok keresése”. Ennek eredményeként a patriarchális társadalom modellje mély válságba került, „az Istennő” pedig kezdi visszanyerni ősi státuszát. Itt nem csak mindkét nem értékeinek, jogainak és társadalmi szerepeinek kiegyenlítődéséről van szó, hanem olyan alapvető kulturális és szellemi változásról, melyben a lélek női nézetei (melyek az önmegvalósítás minden folyamatában lényegesek) kezdik elfoglalni a nekik megillető helyet.
Természetesen nem arról van szó, hogy „a nőiességet” a „férfiasság” fölé helyezzük, hanem hogy mind a kettőt alapvető szintézisbe hozzuk.
Nem könnyű körülhatárolni és meghatározni, hogy „az istennő” képe mit takar. Ha néhány szóban kellene összegeznünk, azt mondhatnánk, hogy az istennő testesíti meg a természet folyamatait: a teremtést, a termékenységet, az anyaságot, a nemiséget… vannak azonban ezen túlmenő, az őstípushoz tartozó nézetek is, melyek az elménkkel, valamint egyben a pszichénkkel (lelkünkkel) állnak kapcsolatban.
Elsőként meg kell állapítanunk, hogy az istennő nagyon sokféle formában és állapotban nyilvánul meg. Nem lehet beskatulyázni azokba a sztereotípiákba, melyeket népszerűen általában „nőiségként” szoktak definiálni, mivel itt ennél sokkal bonyolultabb dologról van szó, ami olyasmit is magába foglal, mint a születés (élet), létfenntartás és elmúlás (halál).
Ebben az értelemben az istennő minden ellentétes dolgot magába foglal, beleértve a férfiasságot és a nőiességet is, ami életet ad és ami elveszi azt.
A görög mitológiában a Nagy Anya őstípusa, a Földanya megszemélyesítője Gaia, az Őskáoszt (azt a meghatározhatatlan dolgot, ami a teremtés előtt létezett, és a nagy, alaktalan sötétséghez hasonlatos) követő első kozmikus teremtmény.
„Minden dolog előtt a Káosz létezett” írja Hesziodosz Theogóniájában „azután megszületett a dúskeblű Gaia, minden Halhatatlan örökké szilárd trónja, aki a havas Olümpusz magaslatait és a Tartarusz mélységeit lakja…”
Ebben az értelemben egyértelműnek tűnik, hogy Gaia a Megnyilvánulatlan (Káosz) első kisugárzása, más szóval, a kozmikus anyag első megnyilvánulása, melyből később kiemelkedik a mennybolt (Uranusz) és a vizek (Pontusz).
Ily módon úgy tűnik, Gaia, legfenségesebb nézetében, minden élő dolog mátrixa (beleértve a mennyet, az Olümpusz isteneit és a vizeket is). Legsűrűbb formájukban ezek a Föld testei. Azért beszélünk „testekről”, mivel a Földnek, az emberekhez hasonlóan, hét teste, illetve rétege van.
Gaiát később lányával, Rheával helyettesítették, akit néha a frígiai istennőnek, Kübelének is neveztek, akit Rómában Magna Materként, „Nagy Anyaként” tiszteltek és Ceresszel, a rómaiak földművelés és termékenység istennőjével azonosítottak, aki a görög Déméter megfelelője (Déméter és lánya Persephoné voltak az eleusziszi misztériumok központi figurái).
Az istennőnek és kultuszának sokféle neve volt, noha mindig ugyanarra a lényegre utal, ami magába foglalja azt, amit mi sűrű, fizikai anyagnak és lélekanyagnak nevezhetünk. Az anyaistennő kultusza, legalábbis gnosztikus, sugárzóbb formájában, kifejezetten az egyiptomi istennőn, Íziszen keresztül jutott el hozzánk.
Ezt a theozófia megalapítójától, H. P. Blavatsky-tól tudjuk.
Íziszt, misztikus istennőként, általában arcát borító átlátszatlan fátyollal jelenítették meg, és szaiszi templomának homlokzatán a következő szavak álltak: „Én vagyok minden, ami volt, ami van és ami lesz, és még egyetlen halandó sem emelte fel azt a fátylat, ami az én isteniségemet az emberek szeme elől elrejti.” (H. P. Blavatsky, Theozofiai Szógyűjtemény)
Ízisz képét gyermekét szoptató anyaként vette át a kereszténység, a Szoptató Szűz (a Hóruszt szoptató Ízisz keresztény megfelelője), valamint Szűz Mária Jézussal a karjában számos variációjaként. Az istennő képe az ezoterikus hagyományokban rejtve marad ugyan, a társadalom (legalábbis az úgy nevezett fejlett világban) azonban mégis a férfias racionalizmus egyértelmű uralkodására épült a nőiség ellenében. A látható eredmény egy olyan társadalom, melyből hiányzik a jóság, az együttérzés és különösen lakóhelyünknek, a Földnek és mindannak, ami a földi területhez tartozik, szentként való felismerése és tisztelete.
Manapság kevesen képesek úgy tekinteni a Földre, mint „Istenanyára”, mint szerves egészre, ami a Naplogoszhoz kapcsolódik, egy szent, élő egységre, ami életet ad nekünk és amit életben kell tartanunk.
Földanya szentsége elveszett, most pedig nagyobb szükség van rá, mint bármikor, hogy helyreállítsuk azt. Olyan korban élünk, melyben a Természet teljesen elvesztette szent jellegét, ahol a Földet nem tartjuk élőlénynek, hanem valami olyasminek, amit lelkiismeretlenül ki lehet fosztani, szinte mindig csak kevesek hasznára. Nem véletlen, hogy a vizek, földek és a levegő szennyeződése már olyan kritikus pontot ért el, ami mindannyiunkat, akik ezen a kék bolygón osztozunk, komoly katasztrófával fenyeget.
Az istennő mítoszának mélyére hatolva, talán megérthetjük, milyen szellemi nézetek rejlenek benne, továbbá azt is felismerhetjük, hogy mennyi szellemi nézet veszett el egy férfias isten kedvéért, aki ahelyett, hogy harmóniát teremtett volna a Természettel, inkább úgy döntött, hogy leigázza azt, hosszú távon szembeállítva így egymással a szellemet és az anyagot. Ez a szembeállítás szülte azt a hitet, hogy a szellemi világ és a fizikai világ teljesen el van választva egymástól, aminek a nyomán arra a feltételezésre jutottunk, hogy ezek valójában különböző, egymással szemben álló valóságok. Annak ellenére, hogy a dualizmus tana mélyen beleivódott az ember lelkébe éppúgy, mint a szentséghez való közeledésének módjába, kijelenthetjük, hogy a szellem és az anyag nem áll harcban egymással. Valamint a szellem és a test sem, mivel az isteni az emberben éppúgy megtalálható, mint mindabban, amit magunk körül láthatunk. Semmi sincs, és soha nem is lehet, ami nem isteni eredetű. Mégis milyen gyakran próbáljuk elválasztani a „fentet” a „lenttől”, a földit a mennyeitől, azt gondolva, hogy a „fenti”, illetve mennyei jó, míg a „lenti”, illetve földi „bűnnel” fertőzött. Az élet effajta megközelítési módja csak a mi dualisztikus elképzelésünk eredménye, amiből hiányzik a mindent átfogó Egység ismerete. Természetesen annak a folyamatnak a során, amit mi szelleminek nevezünk, a jelölt előbb-utóbb szembesül ezzel a kettősséggel. Sajnos, azok közül, akik szembesülnek a test és szellem nyilvánvaló kettősségével, csak kevesen vannak, akik képesek áttörni ezt a tabut, és mernek teljesen testben élni, tudván, hogy a test csak a valódi Önvaló sugárzó valóságának az egyik (kétségtelenül a legsűrűbb és legsötétebb) nézete.
