Nem a saját, szabad akaratunkból születünk. Ezt az életet kaptuk egy határidővel együtt, amit nem mi döntünk el. Felnövünk, élünk és tesszük a dolgunkat, ahogy ezt rendszerint mások is teszik: családot alapítunk, dolgozunk, számlákat fizetünk, hobbik által valósítjuk meg önmagunkat és megöregszünk.
Az idő múlik és az életünk elenyészik. Egy olyan világban élünk, ami állandó átalakulásban, változásban van és amelyben mi is, akár akarjuk akár nem, változunk egyszerűen a múló idő következtében. Az a személy, aki gyerekkorunkban, felnőttkorunkban és idős korunkban vagyunk, különböző értékekkel, világnézettel és tudatállapottal rendelkezik.
Noha az idő foglyai vagyunk, mégis személyes változásokon megyünk át. Tanulunk, igyekszünk változtatni a szokásainkon (vigyázunk az egészségünkre, eredményesebben végezzük a munkánkat, tanultabbá válunk), mégsem tudunk kitörni az alapvető korlátaink közül: az énközpontú tudatunkból, ami az egységtől elkülönült egyén szemével tekint a világra.
Énközpontú tudatunk nem tűnik el akkor sem, amikor belevonjuk a szeretteinket is. Érzelmeket táplálhatunk az állatok iránt, a bolygó iránt, amin élünk, kiterjeszthetjük az énünket a családunkra, a családot tekintve a legfontosabbnak és védelmezve, vagy akár egy egész országra, ami történetesen a többi országgal szemben állhat. Ám akármilyen nagy csoportra terjesztjük is ki ezt a tudatot, akkor is alapvetően énközpontú lények maradunk, ami rögtön megmutatkozik, amikor támadás ér minket, amikor valaki rálép a lábunkra, mi pedig támadásra, vagy éppen menekülésre készen reagálunk, ha megijedünk.
Ugyanakkor a legtöbb ember úgy tűnik elégedett az életével, hagyja, hogy az idő folyása magával ragadja anélkül, hogy felmerülnének benne olyan kérdések, hogy miért olyan az élete amilyen, mit vár tőlünk az élet és kik vagyunk mi valójában.
Mások úgy járnak, mint Bill Murray a Groundhog Day (Idétlen időkig) című 1993-ban bemutatott filmben, ahol egy riportert alakít, aki ismeretlen okból minden nap ugyanarra a napra ébred, arra a napra, amikor egy hagyományos városi ünnepségről kell tudósítania, melynek keretében megkérdeznek egy mormotát, hogy milyen idő várható. A történet szerint Murray minden reggel arra ébred, hogy ugyanazt a napot éli át, amelyben minden megismétlődik és ez egyre nagyobb aggodalommal tölti el.
Vannak emberek, akik éppolyan kényelmetlenül érzik magukat a napok múlásával, mint az említett riporter, mintha egy dezsavű érzésbe ragadtak volna bele, ezért arra az elhatározásra jutnak, hogy megkeresik az életük tulajdonképpeni értelmét. Ezek az emberek érett lelkekké váltak az Élet és Halál kerekének forgásában, amelyben élünk és amit az indiai nép Szamszára Kerekének nevez, melyben az élettapasztalatoknak az a céljuk, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy a lényünk mélyén van egy tudat, ami nem énközpontú, hanem az Egészből ered és örökkévaló – és hogy erre a tudatra képesek vagyunk teljesen ráhangolódni.
Ez a tudat a teljes élet lélegzetéhez kapcsolódik. Ha felfedezzük ezt önmagunkban, akkor választ kaphatunk az életünk valódi értelmére. Ez a feladat vár ránk az életutunk során. Mi mindannyian „utasok” vagyunk, erről már sokszor hallottunk könyvekből vagy filmbeli történetekből. A hagyományos társadalmakban, akiket nem érintett meg az úgynevezett modern élet, az öregek nagyon gyakran azt tanítják szájról szájra továbbadva: mi mindannyian úton vagyunk, aminek messzemenő és kifejezett fontossága ellenére, szinte egyáltalán nem vagyunk a tudatában.
Ebből a szempontból meg tudjuk érteni a riporter viselkedésének különböző változásait, miután rájön, hogy egy időhurokba ragadt. Az „ismétlődő napok” elején viselkedése ellenállásban és ingerültségben nyilvánul meg: a gondolat, hogy bizonytalan ideig a városban kell maradnia, a megemlékezés napján és egy olyan feladatot kell végeznie, amit utál, borzalmas a számára. Ám amint a szereplő felismeri, hogy előnyt is fakaszthat a helyzetből, arrogáns és önző viselkedése, ami a néző számára a film első percétől kezdve nyilvánvaló, most bebizonyosodik: agyafúrt nyerészkedővé válik, aki információt gyűjt az egyik nap, amit aztán a hasznára fordíthat a következő napon. S amikor nagyon sikeressé válik ebben a tevékenységben, ügyességét arra használja, hogy megnyerje magának azt a nőt, akit az élete szerelmének tekint. Az alakoskodás és önzés által nyert ügyeskedése azonban nem segít neki a tervében. Az eredmény csalódás, ami ettől kezdve az egész életére kiterjed. Megelégelve az unalmat és gyötrődést több alkalommal öngyilkosságot követ el, de minden reggel hat órakor ugyanabban a hotelszobában ébred fel ugyanazzal a viszolygással.
A film történetében egy olyan embernek az útját látjuk, aki elkezdi keresni az életének az értelmét. Erre akkor ébredünk rá, amikor felismerjük, hogy az idő alapjában véve értelmetlenül múlik, amikor teljes mértékben azt érezzük, hogy „nincs semmi új a nap alatt”. Mintha minden mindig megismétlődne és ez az ismétlődés csömörérzéssel tölt el minket. Az újonnan támadt megfigyelőképességgel azonban hajlamosak vagyunk az idő mesterének képzelni magunkat és a világ előreláthatósága folytán úgy érezzük, hogy megtaláltuk a bölcsesség kulcsát – ugyanazt a kulcsot, ami megnyitja az idő börtönét. Ez tévedés. Valójában csak valami nagy dolognak a létezésére éreztünk rá, ami olyan nagy, hogy kitölthetné azt az űrt, ami az ismétlődő ciklus tapasztalatának a helyébe lép, de mivel a tudatátalakítás folyamata nem történt meg, még mindig a mi énközpontú tudatunk irányítja a cselekedeteinket és ezzel próbáljuk ezt a „valamiféle nagy dolgot” megragadni. S amikor a kísérletünk meghiúsul, rájövünk, hogy lényegében semmi sem változott: még mindig az idő foglyai vagyunk.
Ha azonban vágyakozásunk, a filmbeli történet szereplőjének vágyakozásához hasonlóan őszinte, akkor a megfigyelőképességünk egy magasabb szintre emelkedik, ahol aggodalom és elvárások nélkül szembesülünk az idővel. Akkor a riporterhez hasonlóan meggyőződünk róla, hogy az önző cselekedetek nem segítenek abban, hogy megtaláljuk az élet értelmét, és valamiféle önfeledtség fog el minket, ami kitisztítja a látásunkat és megszünteti az önmagunkról és a világról alkotott illúzióinkat.
Megszoktuk, hogy mindent kívülről nézünk és látunk és azt kezdtük hinni, hogy a változás csak kívülről befelé történhet, de ahogy Gandhi mondja „Nekünk kell annak a változásnak lenni, amit a világban akarunk látni”. Egy alapvető és valódi tudatváltozás tudatunknak csak abból a magjából történhet, ami sem nem énközpontú, sem nem fogékony a dolgok változékonyságára. Attól a pillanattól kezdve, amikor ez a mag életre kel, egy újfajta érzékelés születik, egy olyan tudat, ami kiemel minket az idő börtönéből és szabad, öntudatos lényekké válunk, akik ugyanakkor tudatában vannak a mindennel és mindenkivel való egységüknek – ahogy ez a filmbeli riporterrel is történt a Megemlékezés napján.
