Ismerik az élet művészetének túlélő típusát? Valakit, aki azt mondja: „Én úgy veszem a dolgokat, ahogy jönnek és a legjobbat hozom ki mindenből.”
(Vagy esetleg ön is egy ilyen életművész személyesen?) Mi a véleménye az ilyen emberről: könnyelmű, nemtörődöm, derűs léleknek tartja, hebehurgya embernek, aki nem szeret felelősséget vállalni? Vagy tiszteli, mert megvan az az adottsága, hogy úgy tekinti az életet, amilyen, minden helyzethez alkalmazkodik, rugalmas és alkotóképes marad? Honnan származik ez a tehetség?
A művészet
Vessünk egy pillantást a művészet fogalmára általában.
„A művészet egy teremtő folyamat eredménye, melynek során általában egy műalkotás is létrejön. De maga a folyamat is lehet művészet.”
Hogy mit értünk ez alatt, világossá válik, amikor egy koncertet hallgatunk: a mű, a komponista kész zeneműve – folyamatként akkor válik művészetté, amikor a muzsikusok virtuóz módon, egy karmester vezényletével előadják.
A darabban éppúgy, mint a folyamatban, a művészet a szív, a fej és a kezek csapatmunkájaként mutatkozik meg. Hogy hol kezdődik, az talán nem mindig világos: a szívben vagy a fejben? Talán a gondolkodás szülte ihlettel kezdődik? Vagy a szív vágyával, ami valami különleges, határozott dolgot akar létrehozni?
Valóban, a művészet az emberi lény eme két központjának összjátékaként kezd el kibontakozni – s a kezek változtatják láthatóvá és hallhatóvá, azaz átélhetővé.
Az élet művészete
Az élet művészete első látásra nem tűnik látható művészetnek, inkább egy olyan folyamatnak kell tekinteni, melyet a művész folyamatosan és kreatívan formál. Ebben is a szív, a fej és a kezek együttes munkájának folyamata bontakozik ki.
Az élet játszmájában az ember (ha életművésznek tekintjük) ihletet kap, amit magáévá tesz, megtölti szívének erejével és saját életének szövetévé szövi. Nem mondja, hogy „Nem!”, hanem azt mondja, hogy „Igen!”, és „lássuk, mi történik”, azzal átugrik az akadályokon, amiket az élet állít eléje. Az életművész „meglovagolja a hullámokat”. A pohara sohasem félig üres, hanem a legrosszabb esetben is csak félig van tele. Nem ítél, hanem választ, és ezáltal szíve hangjának és nyílt gondolkodásának ad bizalmat. S így alakítja az életét, művészi munkáját a növekedés állandó folyamatában kovácsolva meg.
Pablo Picasso egyszer azt mondta: „Amikor egy mű elkészül, a művész meghal.” Az életművész esetében azt mondhatnánk: „Amikor a művész meghal, akkor van kész a mű.”
Az építés királyi művészete
Ez a kifejezés a szabadkőműves hagyományból fakad. Ennek a fajta építőművészetnek az volt a célja, hogy felismerje az isteni világ elemeit és lehozza azokat a földi világba. Ugyanakkor a Bibliában is találunk utalásokat és megérthetük, mit jelent „Jézus Krisztus szegletkövére” építeni vagy az a kijelentés, hogy „Ha az Úr nem építi a házat, akkor az építők munkája mit sem ér.” Az embernek világok építőjévé kellene válnia, ehhez pedig először testi lakhelyét kell megtanulnia újjáépíteni az isteni erők segítségével.
Jan van Rijckenborgh azt írja ezzel kapcsolatban a Rózsakeresztesek elemi filozófiájában: „Valójában szabad ember, vagy jobban mondva megszabadult ember az, aki tökéletes természeti képességekkel és erőkkel rendelkezik, míg a mai kor embere, jelenlegi állapotában természetellenes jelenség. A visszatérés útja, azaz a lépésről lépésre való újjászületés a valódi isteni természetben, annak minden következményével, egy olyan gnosztikus fejlődés, amit „ars magica”-nak, azaz mágikus művészetnek, illetve rekonstrukciónak, királyi művészetnek neveznek.”
Ez a művészet a szív, a fej és a kezek együttműködése, összjátéka által jön létre. Ez azonban rendkívül különleges módon megy végbe.
Kezdetben ehhez is egyfajta vágyra van szükség, ami a szívből fakad. Ennek a vágynak a forrása egy olyan Világosság-elv, ami egy másik világból származik, nem abból, amelyben szokás szerint mozgok, és ami olyan rezgéssel érint meg, ami ebben a világban nem található. Ezért van az, hogy először nem tudom pontosan megmondani, hogy miféle vágyról van szó. Mégis, minél inkább feléje irányítom az érzékeimet, a szív Világosság-elve annál szabadabbá válik, s végül a gondolkodásomra is kihat. Ily módon a tudatállapotom is megváltozik: a külső világ jelenségei elvesztik fontosságuk, értékük nagy részét. A belső, szellemi út válik életem, lényem középpontjává.
Miféle művészet keletkezik ebből? Valamiféle életművészet, de különös fajta életművészet: királyi építőművészet. Ehhez az „Életnek nevezett művészethez” a Világosság-elv rezgése adja az ihletet, melyet az ember új tudatállapotához igazít hozzá. Mi történik ekkor? Elkezdődik egy alapvető változási folyamat, ami különböző szinteken zajlik. Ezek közül szeretnék itt néhányat megemlíteni.
Énünk, szabályszerű rezgésállapota folytán, úgy gondolja, hogy el van választva a többi embertől és a világtól. A „szemlélő és a szemlélt tárgy” megosztott világában él. Ahogy a Világosság-elv a szívemben, a fejemben és ezáltal a tudatomban elkezd hatni, ez az érzékelési mód kezd megváltozni. Teljes lényemmel megtapasztalom és megértem, hogy nem vagyok elválasztva a környezetemtől, hanem inkább a része vagyok és ezáltal finomabb szinten kapcsolatban állok vele. Charles Eisenstein, aktivista és filozófus ezt az élményt „közös létnek” nevezi. Ha egy ilyen állapot alapján tárgyalok, akkor az interakcióim alapvetően mások lesznek, mint amikor az „elválasztottság” világszemlélete alapján cselekszem (Charles Eisenstein).
A „közös lét”, azaz az összetartozás élménye nem azt jelenti, hogy „mindannyian egyek vagyunk” a vízszintes síkon. Amikor ez a lényemben lévő Világosság-elv bennem és általam rezeg és pulzál, akkor képes megérinteni a többi ember Világosság-elvét is és ezáltal rezonancia, egyfajta kapcsolat keletkezik.
Ez a kapcsolat „függőleges” síkon, vagyis egy lelki-szellemi szinten működik. Ugyanakkor megosztja magát a „vízszintes” síkon lévő személyiségünkkel is, vagyis finom módon észlelhető a gondolkodásunk, érzésünk és érzékelésünk számára. Amikor mások tudatosan átélik ugyanezt az élményt, akkor egészen újfajta módon működhetünk együtt és tárgyalhatunk egymással a Világosság-elvből nyert inspiráció alapján.
A világosság-elv inspirációja
A világosság-elv ihletéből merítő élet mindig együttműködő életet jelent. A muzsikusokhoz hasonlóan, akik virtuóz módon teszik hallhatóvá és megfoghatóvá a zeneszerző műveit, azok az emberek is, akik a világosság-elvvel való együttlét alapján cselekednek, képesek egy művet megvalósítani, kifejezésre juttatni. Egy olyan művet, melynek eredete a Tudatosságban van, egy olyan területen, ami a mi „normális” világunkat áthatja, de még mindig arra vár, hogy átélhető és látható lehessen.
Ennek az isteniségnek emberi szívekre, fejekre és kezekre van szüksége. Olyan fényhordozókra, akik összhangban dolgoznak. Jeanne de Salzmann, Gurdjieff legközelebbi munkatársa azt mondta: „Kozmikus szinten szükség van erre az új Lényre, amivé válhatnék”. Az Újszövetségben az áll: „Az egész teremtés isten gyermekeinek a megnyilvánulására vár”, hogy létrejöhessen a függőleges és a vízszintes erők teremtő együttese.
Mit jelent ez az életművész számára? Továbbra is folytatja a „hullámlovaglást”, de már nem egyedül, hanem a többiekkel együtt, akik hozzá hasonlóan a Világosság-elv, az Isteni elem hordozói. Egy olyan hullámot lovagolnak meg, ami a mindent átfogó Egyetemes Isteni Tudat óceánjából emelkedik ki. Ily módon nem csak egy teremtő személy „műalkotása” jön létre, hanem egy teljes, kollektív Alkotás, melyet mindenki mindenki számára hoz létre.
S a kezdetben említett példával, egy zenemű előadásával ellentétben, egy ilyen „koncertnek” nincs szüksége karmesterre. Mivel minden egyes résztvevő kívülről ismeri az általa játszott művet, ami megvalósul és aminek ő is szerves része; a szívével felismeri.
