A Grál fény és hang – a fény hangja és a kezdet hallhatatlan hangja.
Az a hely, ahol az idő térré változik …
… és ahol a „harmadik fül” meghallhatja a szférák harmóniáját.
(fonozófiai [zenebölcseleti] részlet [1])
A Grál az a hely, ahol az idő térré változik és ahol a „harmadik fül” meghallhatja a szférák harmóniáját.
A Grál keresése a szív hangjának keresése, az üresség hangjáé: a nem teremtett fény hangjáé: a „fény hangjáé”, az „aranyhangé”.
Richard Wagner utolsó zenés drámája 1. felvonásának egyik részében Gurnemanz megkérdezi Parsifalt, hogy ki adta neki az íjat, amellyel megölte a hattyút. Parsifal azt válaszolta, hogy ő maga készítette, hogy „elriassza a vad sasokat az erdőből”. Erre Gurnemanz azt mondta: „De nemesnek látszol, és előkelőnek”. Itt Wagner rendkívül szimbolikus játékot játszik a szavakkal, amit elsőre talán észre sem veszünk: Tonális kapcsolat jön létre a „sas” és a „nemes” (németül: „Adler” és „adlig”) között. A sas királyi és szoláris jelkép; a sas közvetlenül bele tud nézni a napba, a fény és igazság forrásába. A bagoly, ezzel ellentétben éjszakai madár, Athéné madara, a Zeusz fejéből született istennőé. A racionalitás, az agy egy hold minőségű műszer, egy olyan szerv, amely – akárcsak a hold – káprázatos működése ellenére sem sugároz saját meleget. Az élő gondolat generálásához az agynak a szív fényét kell tükröznie. Nem véletlen, hogy az ima és a meditáció ismétlődő formái megtalálhatók a különféle misztikus hagyományokban: a mantra jóga a Védákban és a hinduknál, a dhikr; a szúfiknál, a nembutsu gyakorlata; az amitabha buddhizmusban. A képletek ismétlésével próbáljuk a fejet szinkronba hozni a szívvel, ami által az isteni jelenlét megszakítás nélküli tudatát kell elérni. Ilyen gyakorlatok a keresztény hagyományban is léteznek. Gondoljunk csak a litániákra, a rózsafüzér imára; vagy a keleti keresztények „Jézus-imájára”, különösen a Hesychasmusban [2]. A „Jézus-ima”, amit „a szív imájának” is neveznek, a Κύριε Ἰησοῦ Χριστέ, Υἱὲ Θεοῦ, ἐλέησόν με τὸν ἀμαρτωλόν kifejezésnek a légzés ritmusában való folyamatos ismétléséből áll (magyarul: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam).
*
Önéletrajzában Carl Gustav Jung mesél arról, hogy 1924-ben amerikai útja során találkozott Ochwiä Bianóval („Hegyi Tó”-val), a Taos Puebló szellemi vezetőjével. Ochwiä Biano ezt mondta neki: „Nézd meg, milyen kegyetlen a fehér emberek kinézete. Ajkuk vékony, orruk hegyes, arcukat barázdák és ráncok torzítják, tekintetük merev, mindig keresnek valamit. Mit keresnek? A fehérek mindig akarnak valamit, mindig nyugtalanok. Nem tudjuk, mit akarnak. Nem értjük őket. Szerintünk őrültek.” Jung megkérdezte tőle, mire alapozza az állítását. Az indián pedig így válaszolt: „Azt mondják, a fejükkel gondolkodnak. […] Mi ezzel gondolkodunk – mondta a szívére mutatva. Jung „mélyen elgondolkodott” ezen [3]…
A Grál-történetek fontos szerepet játszottak Carl Gustav Jung számára ifjúkorától kezdve. Tizenöt évesen olvasta őket először. Az olvasmány erős benyomása sohasem hagyta el. Későbbi éveiben bevallotta, hogy csak felesége, Emma munkájának figyelembevétele akadályozta meg abban, hogy az alkímia tanulmányozása mellett belefogjon a Grál-legenda kutatásába is.[4] Emma Jung könyve, a Die Gralslegende in psychologischer Sicht (A Grál-legenda pszichológiai szempontból) Marie-Louise von Franz munkájának köszönhetően elkészült és posztumusz megjelent.[5]
*
Parsifal, aki nemes, mint a sas, egy naphős. Története egy beavató út, a dolgok és az önvaló rejtett jelentésének fokozatos újrafelfedezése.
Parsifal megöli a hattyút. Benne a gyilkolási késztetés nem „gonosz”, hanem animál-ludikus (játékos) ösztön. Így viselkednek például a macskák és más ragadozók: megtámadják azt, ami mozog. Parsifal nem fél beismerni tettét, amikor Gurnemanz megkérdezi tőle, hogy ő ölte-e meg a szent hattyút: „Persze! Röptiben eltalálom azt, ami repül!” – mondja büszkén, fiatalos hévvel. De aztán egy sor szorongató kérdéssel Gurnemanz elindítja az önismereti folyamatot: gnoti seauton [Ismerd meg önmagad]. Amikor a haldokló hattyú tekintete Parsifalra esik, annyira megrendül, hogy eltöri az íját, és elhajítja a nyilait. És amikor később Gurnemanz, miután megmutatta neki a Grál-lovagok és a szenvedő Amfortas szent étkezését, megkérdezi tőle: „Tudod, mit láttál?”, Parsifal hallgat, „görcsösen a szívéhez kap, majd egy kicsit megrázza a fejét”. A szív olyan, mint egy váza, egy athanor, azaz egy alkímiai kemence, amelyben a „magnum opus” [nagy mű] megvalósul: a szenvedés arannyá változik, sugározó szeretetté.
A felismerés az élményen keresztül történik – először a szenvedésen, majd Erószén keresztül (az illatos „viráglányokon” és Kundryn keresztül, aki megpróbálja magára venni anyja, Herzeleide szerepét). A haldokló hattyú tekintetében Parsifal a kozmikus szenvedés előérzetét kapja, amelyben – a buddhista felfogás szerint – minden lény benne van. Az erotikus élmény is valami tragikus, tragikus-dionüszoszi érzés. Az öröm és a fájdalom keveredik. A férfi és a nő egyesülése egy Mysterium Tremendum [fordító megjegyzése: Istenfélelem, vagyis ez a fogalom első jelentésében azt az egzisztenciális megrendülést és elementáris félelmet jelöli, amelyet az ember az istenséggel való találkozása közben érezhet.]
Wagner „Bühnenweihfestspiel” [színpadfelavatási játék – ford. megj.] című művének központi eleme az „együttérzés” fogalma (Schopenhauer értelmében, aki szerint csak az együttérzés képes legyőzni az egoizmust és elvezetni egy másik lénnyel való azonosuláshoz). Parsifal a „tiszta bolond”. Bizony bolond, de ostobasága (egyben) a szív tisztasága. A végső valóságot csak a bűntelenek vagy azok érzékelhetik, akik önmagukban létrehozták és művelik az ürességet (kenózist). Az individuációs (személyiséggé válási) folyamat végén Parsifal „együttérzésen keresztül jut ismerethez”.
Wagner Parsifalja liturgikus színjáték, a tudás valódi drámája. Wagner zenéje, különösen a késői művekben, erőteljes, csábító, érzékien mágikus. Enyhén mérgező módon képes mélyen behatolni a lélekbe. Ennek a zenének az ereje semmihez sem hasonlítható. Wagner zenei művészetében megvan a transzmutáció ajándéka.
A művészet célja, amennyiben van, a metamorfózis, a belső átalakulás. És ehhez külső átalakulás is szükséges: más mennyek, más földek… Wagnerrel a Parsifal-történet és ezzel a Grál-saga a „hangon keresztüli tudás” (phonosophia) drámájává válik. Bárki, aki komolyan ennek a munkának szenteli magát, valószínűleg megrendül, és arra kényszerül, hogy lelki téren újra megtalálja önmagát.
*
Fonozófiai [zenebölcseleti] utamon többek között két olyan személyiség vezérelt, akiknek a neve egyaránt G és S betűvel kezdődik. Az első Giuseppe Sinopoli (1947-2001); a második Giacinto Scelsi (1905-1988). Mindkettőt Rómában, a Cimitero del Veranóban temették el. Mindketten felismerték, hogy a zene a metafizikai tudáshoz vezető „Nagy Út”: egyszerre spirituális és érzéki, kifejező és gnosztikus; mulandó és átmeneti, erőteljes kétértelműséget testesít meg. A zene és általában a hang hatalmát már az ókorban felismerték. Gondoljunk csak Orfeuszra, Amphionra, Jerikó falaira, Arionra, Püthagorászra, Damon étosz-doktrínájára, amely Platónnál is meghatározó szerepet játszik (lásd Politeia és Nomoi párbeszédeit), a Barokk hatások tanára, a romantikus zenefilozófiára… egészen Hans Jenny kimatikájáig. Kétségtelen, hogy a hangok nemcsak az emberek és állatok lelkiállapotára lehetnek hatással, hanem az úgynevezett „holt anyagra” is: megmozgathatják a köveket, táncra késztethetik a kis részecskéket és formákat alkothatnak… A zene végső soron a szív megnyitásának képessége.
De mi a szív? Tisztán anatómiailag olyan szerv, amely lehetővé teszi a vér áramlását az egész testben; hagyományosan az érzések, az elme, az érzelmek helyének is tekintik. De a szív sokkal több: az érzékelés szerve. A szív nem egyszerűen „kedves érzéseket” jelent. Ez inkább egy tér, egy kozmikus rezonanciatér: egy „barlang”, egy hely, ahol – az ősi indiaiak szavaival élve – Atman és Brahman találkozik. Itt, ezen a rejtett ponton, a legkisebben, egy „mustármagban” keletkezik minden tér. A szívben rejtőző Én (Atman) az a láthatatlan háló, amelybe a tér bele van szőve. A szívben láng és hang van. A hang, mint a meditáló tűz… (a lét érzése). „Univerzumon keresztüli utazásokról álmodozunk: nem bennünk van az univerzum? Nem ismerjük szellemünk mélységeit. – Befelé halad a titokzatos út. Bennünk van az örökkévalóság a maga világaival, múltjával és jövőjével – sehol máshol”. (Novalis, Blüthenstaub, 16. töredék). A fiatal Friedrich von Hardenberg (Novalis) megérzései – kifürkészhetetlenségük miatt – a védikus népekéhez hasonlíthatók.
*
Van egy speciális kifejezés, amely nem található meg a Védákban, sem az Upanisadokban, hanem csak a tantrikus szentírásokban: anâhata‛. Arra a hallhatatlan őshangra mutat rá, amelyet a védantikusok „Brahman nirguna”-nak [fordító megjegyzése: tökéletes állapot, mely leírhatatlan, változás nélküli, nem tapasztaló tiszta tudatosság] neveztek A tantrikus szövegekben, Abhinavagupta Tantralokájával kezdődően, az „anâhata” kifejezés először jelenik meg („meg nem szólaltatott”, ok nélküli, metafizikai hang) a „âhata” (‘megszólaltatott’, azaz anyagi, hallható hang) ellentéteként.
Érdekes módon a jógahagyományban a „szívcsakra” elnevezése is „anâhata”: ott, az okkult szívtérben nyilvánul meg az ősrezgés – Atmanként.
Nemcsak Jean-Claude Eloy áll közel ezekhez a koncepciókhoz (egy művész, aki rendkívül inspirálóan hatott rám, és akinek a Musica Cosmogonica című könyvemet dedikáltam – nem utolsósorban azért, mert egyik művének a címe Anâhata…), hanem a már említett Giacinto Scelsi is. Egyik fiatalkori művének címe, a Chemin du cœur előrevetíti későbbi zeneszerzői útját. Scelsi valójában nem „zeneszerzőnek”, hanem egyszerű túlvilági „postásnak” tekintette magát. A „musica su una sola nota” (zene egyetlen hangra) című művéről ismert. „Komponálás” (cum-ponere: hangjegyek összerakása) helyett megpróbálta elérni a hang szívét, hogy megnyilvánuljon a benne rejlő kozmogonikus energia. Giacinto Scelsi zenéjével a hangok keletkezési helyére utazott.
*
Scelsi szeretett zen történeteket mesélni. Egyik kedvenc története a tetűről szólt: Egy fiatalember íjász akart lenni, ezért elment egy mesterhez. A mester azt mondta neki: „Igen, megtaníthatlak az íjászmesterségre, de először is szeretném, ha megtanulnád látni a tetű szívét.” „Elnézést?” kérdezte a fiatalember: „Egy tetű szívét? Hogyan lehetséges ez?” ”Nagyon egyszerű” válaszolta a mester, ”csak két pálcát kell a földbe szúrni, és egy madzagot kifeszíteni közéjük. Aztán teszel egy tetűt a madzagra, lefekszel a földre, és nézed, ahogy ide-oda mozog.” ”De meddig csináljam ezt?” kérdezte a fiatalember. ”Nagyon sokáig…” válaszolta a mester. A fiatalember engedelmesen megtette, amire a mester kérte: figyelmesen nézte a tetűt, amely a megfigyelése által fokozatosan egyre nagyobbra nőtt. Hosszas megfigyelés után hirtelen valami lüktetést látott: a tetű szívverését.
Scelsi számára ez a történet jelentőségteljes volt a hanggal kapcsolatos tapasztalatainak összefüggésében. Ha valaki hosszú ideig figyelmesen hallgat egyetlen hangot, az növekedni kezd, és egyre nagyobb lesz. A hallgatót „hangok köreként” kezdi magával ragadni, és rájön, hogy az egyetlen hang egy egész kozmosz lehet, tele dallamokkal, ritmusokkal, harmóniákkal, színekkel, polifóniákkal és mélységekkel. Csak az az igazi zenész, aki eléri a hangok szívét, vallotta Scelsi; különben az illető csak jó mesterember, de nem művész. Erről Assisi Szent Ferenc mondata jut eszembe: „Aki kézzel dolgozik, kézműves. Aki kézzel és fejjel dolgozik, munkás. De aki a kezével, a fejével és a szívével dolgozik, az művész.”
*
Giacinto Scelsi meg volt róla győződve, hogy évezredek óta egy pálmafa kísérte – különféle reinkarnációk során. Rómában, a Via di San Teodoro 8. szám alatti lakásából, közvetlenül a Forum Romanum mellett, ebben a pálmafában egy elektív affinitást [laza rokonságot/vonzalmat] látott, és a napi meditációi során hosszú ideig figyelemmel kísérte. A pálmafa, amely a sashoz hasonlóan napszimbólum, hangképnek is tekinthető. Középpontjából, amely egyfajta alaphang, levelekkel ellátott ágak ágaznak szét, amelyek a felhangokhoz hasonlíthatók: mozognak, amikor fúj a szél.
Hasonló megfontolások lehetségesek a napraforgó szerkezete esetében is, amelynek egymással ellentétesen forgó spiráljai egymásba hatolnak. Alexander Lauterwasser, aki Hans Jenny munkáját folytatta a kimatika területén [fordító megjegyzése: A kimatika annak a tudománya, hogy a hangot hogyan lehet megjeleníteni geometriai formában.], a víz hangalakjainak mélyreható vizsgálata révén ösztönző reflexiókat tudott kidolgozni a morfogenezisről, a forma születésének titkáról: „A balra forduló hosszabb spirálkarokat a kívülről befelé haladó mozgással lehet összekapcsolni, a jobbra forduló rövidebbekét pedig a belülről kifelé tartó mozgással, ami összevethető a légző mozgással, illetve a pulzáló szív szisztoléjával és diasztoléjával is. Ha közelebbről megvizsgáljuk, az ember most elkerülhetetlenül rájön, hogy az egyes napraforgómagok pontosan azokon a pontokon helyezkednek el, ahol ez a két poláris mozgás egymásba hatol és átfedi egymást. Ha most belegondolunk, hogy egy mag valójában mit is képvisel – nevezetesen a jövőbeli élet lehetőségét –, akkor az elevenség egyik talán legmélyebb titka tárul fel előttünk: csak ott, ahol e két ősgesztus integrálása és harmonizálása lehetséges – belülről kifelé, kívülről pedig befelé -, csak ott találhat teret a világban valami új, jövőbeli impulzus, ott érkezhet meg, kezdhet megtestesülni és kibontakozni […]”. Lauterwasser pedig így folytatja: „Vajon a szív csigolyaszerű alakja talán egy rejtély kulcsa, miszerint a szív amellett, hogy a teljes vérkeringést mozgatja, egyfajta érzékszervként is szolgál? De mit érzékel?”
A pulzáló rezgések már az embrióban is pontosan azon a területen aktívak, ahol a szív később kialakul: azon az „ugrási ponton”, amelyet Arisztotelész már leírt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pulzus jóval azelőtt kifejti hatását, hogy a mechanikus „pumpaszervnek” képzelt szív fizikailag kialakulna”. Először a pulzus jön létre, csak utána a testi szerv.
A szívverés az univerzum összehúzódó és táguló mozgásának felel meg. A pulzus az emberi élet ősjele. Magzatként kilenc hónapig hallja az anyai szív folyamatos és hangos lüktetését. Ebben az értelemben a ritmus a zene legősibb, legarchaikusabb eleme. A pulzálás a halál pillanatáig tart.
*
– Ki az a Grál? – kérdezi Parsifal. Gurnemanz így válaszol: „Ez nem olyasmi, ami szóba fogható”. Csak egyenletekkel lehet megközelíteni:
Grál = Önvaló = Tao = Üresség = Lét.
A Grál mint a világ vagy a lét középpontja, amiből minden dolog sub specie aeternitatis, (az örökkévalóság szempontjából) megtapasztalható a principium individuationis-on [az egyéniesedés elvén] túl. A középpont azonban mindenhol ott van, ahogy többek között Giordano Bruno és Friedrich Nietzsche is mondják… Szívünkben hordozzuk magunkkal. A szív lényünk középpontja. A Grál szívszimbólum, a meg nem született fény és a meg nem teremtett hang szimbóluma.
Grál mint fény és hang. Mint a fény hangja és mint a kezdet hallhatatlan hangjának fénye. A Grál az a hely, ahol a transzcendencia immanens módon (belsőleg) megtapasztalható; az a hely, ahol az idő térré változik, és ahol a „harmadik fül” meghallhatja a szférák harmóniáját.
A Grál keresése a hang szívének, az üresség hangjának keresése: a nem teremtett fény hangja: a „fény-hang”, az „aranyhang”….
________________
Források, megjegyzések:
[1] Phonosophy = fonozófia, hangon keresztüli tudás /zenebölcselet/
[2] Ortodox bizánci szerzetesek által a középkorban kialakított spiritualitási forma. A kifejezés a görög hesychia (ἡσυχία hēsychía) szóból ered, ami azt jelenti ‘nyugalom’ vagy ‘csend’. A hesychia összefüggésbe hozható a derűvel és a belső békével. A hesychasmus hívei ennek a fajta nyugalomnak a megszerzését és megtartását tekintik rendszeres, intenzív igyekezetük céljának.
[3] Cf. Carl Gustav Jung, Erinnerungen, Träume, Gedanken (Emlékek, álmok, gondolatok) aufgezeichnet und hrsg. von Aniela Jaffé [rögzítette és szerkesztette, írta: Aniela Jaffé], Walter Verlag [kiadó]: Zurich és Düsseldorf, 1971, 251. old.
[4] u.o., 218. old.
[5] Studien aus dem C. G. Jung-Institut (a C. G. Jung Intézet tanulmányai), XII. kötet, Rascher Verlag [kiadó] : Zurich és Stuttgart, 1960
