Olyan világban élünk, ahol sokféle út van – gyalogút, mellékút, gyorsforgalmi út, gondolkodási, érzelmi és cselekvési utak – módok. Van úgy, hogy mások mondják meg nekünk, merre menjünk, de választhatjuk a saját utunkat is. Nyíltan kifejezhetjük az érzéseinket, szabadjára engedhetjük vagy szándékosan elnyomhatjuk azokat. Szabadon gondolkodhatunk és egy bizonyos fokig szabadon cselekedhetünk. Ám ezek közül az utak közül akad-e akár egy is, amelyik szabadsághoz vezet? A megszabaduláshoz? Nem ugyanazokon a régi csapásokon tartanak minket, körbe-körbe járva életünk útjain?
Vegyük például az érzelmeket. Érzéseink sokféle utat találnak a kifejeződésre. Végtelenül sokféleképpen kinyilváníthatjuk azokat különböző színezetben. Gondoljunk csak a harag vörösére, a melankólia kékjére, a boldogság és öröm ragyogó sárgájára vagy a félelem és depresszió nyomasztó árnyalataira. Mindegyiknek van ellentéte és a szívünk az, amivel bármiféle érzelmet kinyilváníthatunk, ami éppen elkap minket.
A gondolatokat is hasonlóképpen lehet megfigyelni – derűs, boldog érzések gondtalan gondolatokat szülnek, sötét, komor érzések pedig nyomasztó, rossz gondolatokat. A gondolatok skálája hatalmas és végtelen, és itt megint csak használhatjuk ezek kifejezésére a gondolkodó képességünket, az agyunkat. Amit kétségtelenül meg is teszünk!
Ha mélyebbre merünk nézni, akkor láthatjuk a kapcsolatokat az érzéseink, gondolataink és tetteink között, és ez igen gyakran belső konfliktushoz vezet – a szívünk egyféle módon reagál, míg a gondolkodásunk másféle módon, a tetteink pedig zavarosak lesznek, felfedve a belső konfliktust. De hányan képesek ezt észrevenni?
Hányan veszik a fáradtságot, hogy foglalkozzanak ezzel és lássák, hogy mi történik? Hát nem vagyunk túl elfoglaltak, túl tevékenyek ahhoz, hogy időt találjunk rá, nem is beszélve arról, hogy vajon hajlandóak vagyunk-e ténylegesen megállni, odanézni és megkérdezni, hogy miért?
Miért érzünk/gondolkodunk/cselekszünk azon a módon, ahogy tesszük? Milyen hatása van ennek ránk, másokra, a körülöttünk lévő világra? Milyennek látjuk a világot és mit kezdünk vele?
Tegyük fel egy pillanatra…
Létezik valami másféle iránya is a világnak, ami elkerüli a figyelmünket?
Egyre többet hallunk manapság egy másik útról – a belső béke megtalálásának útjáról. Sokféle út létezik, ami arra mutat, hogy megtalálhatjuk ezt a békét – gondolkodás, érzés, cselekvés útján. De hát ezek is a világ útjai, nem? Olyan utak, amelyek függőségben tartanak minket, ha meg akarjuk tartani a belső béke látszatát. Ha egyszer abbahagyjuk a gyakorlatot, a gondolati sablonokat, a meditációt, oda jutunk, ahol elkezdtük – elveszve a világ mellékútjainak és ösvényeinek forgatagában.
Kell lennie egy másik útnak, ha tényleg a belső békét akarjuk megtalálni, ha valóban létezik igazi szabadság. És van – van egy másik út, amelyen járhatunk! Ez a másik út azonban függ valamitől – ám ezúttal TŐLÜNK! Továbbra is gondolkodnunk, éreznünk és cselekednünk kell, de más módon, egy másik alapon. Ha képesek voltunk elgondolkodni a gondolkodásunk, érzéseink és cselekvésünk módjain, ahogy korábban említettük, akkor eljuthatunk egy olyan pontra, ahol elégedetlenséget, kiábrándultságot érzünk.
Láthatjuk, hogy a világ útjai mind olyan utak, amelyek továbbra is a világhoz kötnek minket. Ezek nem a szabadság útjai. Megpróbálkozhattunk azzal a sokféle alternatív úttal is, amit a belső béke kereséséről említettünk, de ezek talán ismét annak felismeréséhez vezettek minket, hogy ez is csupán utánzat, ami visszavisz a kiindulópontra. S megint csak kiábrándultság a vége. Megtalálhatjuk vajon azt az igazi másik utat, ami tartós belső békéhez vezet?
Nos, rengeteget kerestünk és kutattunk kívül ez után az illékony szabadság után, a béke után. Sokféle utat megpróbáltunk és arra a következtetésre jutottunk, hogy ott kint nincs semmi. Semmiféle út, még a leggyorsabbak sem tudnak kielégíteni minket, mivel a belső vágyódás továbbra is megmarad. Akkor tehát merre keressünk? Miféle követ nem mozgattunk még meg?
Miért ne lehetne belül az egyetlen út, amit még nem próbáltunk? S ha meg merjük próbálni, akkor mire jutunk? Lehet, hogy ott egy mélységes sóvárgást, gyötrő belső vágyat találunk valami más után, amit nem láthatunk, nem tudunk meghatározni vagy leírni, de ami kétségtelenül már régóta ott van? Lassan talán rájövünk, hogy van egy másik valóság, egy másik út, amit nem vettünk észre eddig. És azt is felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül!
Mivel ez az újonnan fölfedezett út mindegyikünk számára más lesz, a dolgok, amiket felfedünk, egyediek lesznek mindenkinek – de ahogy egyre előrébb haladunk ezen az úton, találkozunk útitársakkal, akik mind ugyanabba az irányba tartanak, ugyanahhoz a belső békéhez, mindenki a maga módján.
A hasonló hasonlót vonz alapján csoportok alakulnak, és az ember előbb-utóbb találkozik egy ilyen csoporttal, az Arany Rózsakereszt Iskolájával. Fölfedezi, hogy mindannyian egyéniségek vagyunk, mégis a közös utunk összetart minket és egységet képez. S amikor összejövünk a találkozók, szolgálatok és konferenciák során – valamint a saját belső erőfeszítéseink által is – valami növekszik, valami sugárzik.
Egy újfajta út fejlődik ki, egy olyan út, ami a világban van ugyan, de kivezet ebből a világból. Egy magasztosabb, nem e világi rezgés, ami bárkit képes megérinteni, aki belefáradt a régi utakba és új irányt keres.
Te is ilyen vagy? Akkor légy bátor – lépj rá erre az új útra és nézd meg, hová vezet!
