„Ami fent van, megfelel annak, ami lent van és ami lent van, megfelel annak, ami fent van, ez az Egynek a csodás műve.” – Hermész Triszmegisztosz
A „Smaragdtábla” (keletkezése a 8. vagy 9. századra vezethető vissza és az alkímia spirituális alapjának tekinthető) világosan a mikrokozmosz (a kis világ, minutus mundus) fogalmára utal, ami szorosan a makrokozmoszhoz kapcsolódik.
Látjuk tehát, hogy a kicsi rávetül a nagyra és viszont, a kozmosz (a makrokozmikus világegyetem) sugárzó ereje a kis világban (a mikrokozmosz valóságában), melyben az emberi személyiség helyet foglal, tükröződik. S ezt a jól ismert delphi mondás is igazolja: „Az istenek kincsei rejlenek benned – ó ember, ismerd meg önmagad és akkor megismered a világegyetemet és az isteneket.”
Mi tehát a mikrokozmosz?
A görög filozófus, Demokritosz, i. e. 300-ban már megközelítette ezt az elemet, amikor az atom fogalmáról beszélt.
Demokritosz leírása szerint az arché (ἀρχή), az ősanyag – az egyidejűleg keletkező és megtartó elem – a változatlan, örökkévaló lény atomokból épül fel.
A mikrokozmosz fogalma azonban, azé az élő, gömb alakú formáé, ami körbeveszi az emberi személyiséget, Agrippa von Nettesheim-nek (1486-1535) köszönhető, aki azt írta a ‘De occulta philosophia’ (A titkos bölcselet) című művében:
„Az embernek, Isten legszebb és legteljesebb alkotásának, […] fizikai felépítése sokkal harmonikusabb, mint a többi teremtményé, magába foglalja az összes számot, mértéket, súlyt, mozgásokat és elemeket […] és mindez őbenne, ebben a finom mestermunkában jut tökéletességre.”
Az emberi testnek egyetlen része sincs, „ami ne felelne meg az isteni őstípusnak, a mennyei mintának, a csillagnak, az intelligenciának, vagyis Isten nevének. Az emberi test legkülső formája kerek.”
Kövessük tehát utazásunkat a történelmen keresztül és nézzük, hogyan vált a gömbalakbeli személyiség fogalma, a mikrokozmikus elembe ültetett ember elképzelése az idők kezdete óta jelen lévő Szent Hagyomány részévé, vagyis a makrokozmikus világegyetemmel kapcsolatban álló mikrokozmikus személyiséggé.
A kör, aminek nincs sem kezdete sem vége, alakja az örökkévalóságra utal, az örökkévalóság jelképének tekinthető: „Bizonyossággal állíthatjuk,hogy a világegyetemnek minden pontja középpont, vagyis mindenütt van közepe, de sehol sincs vége” (Giordano Bruno ‘De la Causa, Principio et Uno’ /Az okról, eredetről és egységről/ 1584) vagy „Az emberi természet gömbje a maga erejével felöleli Istent és a világegyetemet.” (Nicola Cusano, ‘De coniecturis’, /A feltevésekről/ 1443)
A német filozófus, Leibniz (1646-1716) volt az, aki a „monád” fogalmát, mint a létezés alapvető formáját bevezette, ami a mikrokozmosz fogalmát egy atom formájában közelítette meg. Leibniz Giordano Brunótól vette a monád fogalmát, de megváltoztatta annak jelentését.
Azt állította, hogy a monád valójában a lélek. Ez azonban még nem minden: a monádok az egész világegyetemet tükrözik és egymástól az önmaguk tudatának szintjében, ill. a bennük lévő isteni forrásról lévő tudatosságuk fokában különböznek.
Minden idők Szent Hangja tehát arra késztet minket, hogy megkérdezzük magunkat ennek a gömbnek a létéről, amelyben mi, egyszerű személyiségekként a földi életutunk során tartózkodunk.
Mit tartalmaz valójában a mikrokozmikus anyag?
Történelmünk kezdete óta minden tapasztalatunk belevésődik a mikrokozmoszunkba, így „kronológiánk” minden vonása fel van jegyezve benne, és ez határozza meg a jelenünket elképzelések, irányvonalak, befolyások formájában, így a következő lakójának nem kell megtapasztalnia azt, amit az elődei már évekkel, évszázadokkal és korszakokkal korábban átéltek!
A fények és árnyak földjén való sokadik körhintamenetnek, a sokadik születéstől meghalásig tartó élettapasztalatnak ily módon megvan a hatása.
Ahogy egy dvd lemezen különböző sávokat találhatunk, életünk „adatai” éppúgy abszolút eredeti formában megtalálhatók a mikrokozmoszban, és ez teljesen a miénk: ez a mi saját, egyéni „életnek” nevezett élményünk ezen a földi területen.
Látjuk, hogy a Szent Tudomány Aranyfonala hogyan szövi át és egyesíti az emberiség történelmét a bolygó minden pontján és minden időben.
Felmerül azonban egy kérdés, nevezetesen az, hogy felfedezhetjük-e újra azt az arany egyensúlyt, ami elveszett?
A válasz igen, mivel a mikrokozmikus anyagnak pontosan a közepén van egy szellemi elv, a keresztények mustármagja, a keletiek lótuszvirága, az alkimisták filozófusköve, Delphi isteneinek kincse. Ez a Halhatatlan Lény legutolsó maradéka, ami sokféle néven ismert.
Ez az a kezdőpont, amiből kiindulva az ember újra megtalálhatja a saját Isteni Lényét.
Ez azonban egy hosszas folyamat.
Amikor az önmagát kereső ember életét a tudás utáni vágy jellemzi, akkor sok próbán kell keresztülmennie. Először is önmagával kell szembesülnie.
A rejtett elv, ha a Tudás szeretetének a lángja táplálja, akkor egy új konstellációt hozhat létre a mikrokozmosz mennyboltján – ez az az Új Menny és Új Föld, amiről a Jelenések könyve beszél: a valódi újjászületés, amit egy valódi életmódváltozás fog követni.
Ezután, röviden szólva, egy igazi forradalom fog lezajlani: az új hajnal sugarai új kozmikus mágneses erőket teremtenek.
A reneszánsz kor sok jeles szellemiségét említhetnénk példaként, akik a tevékenységüknél fogva igen nagy hatással voltak a világra, mert mély belső keresés és a szellemi megújulás iránti szüntelen vágy vezérelte őket.
Leghőbb vágyuk az „újjászületés” volt, „egy Új Életre való megszületés”, a szellemi tavasz beköszöntésének a megpillantása: pontosan az, amire itt és most minket is felszólítanak.
Ha ez így van, akkor Marsilio Ficino-hoz hasonlóan, aki a következőt írta ‘De immortaliate animarum’ (A lélek halhatatlanná tételéről) című művében, mi is elmondhatjuk:
„A mennybéli haza buzgó mennyei szellemeiként szabadítsuk meg tehát magunkat mihamarabb a földi dolgoktól és plátói szárnyakkal, valamint Isten útmutatásával szálljunk arra a mennyei helyre, ahol megszemlélhetjük emberi mivoltunk áldott kiválóságát…”
