Öreg, rozsdás vasszékemen ülve, a mező közepén, magával ragad a feketerigók szüntelen dala, ami elnyomja egy távoli pacsirta mélyebb énekét, miközben sűrű rohamokban fúj a szeszélyesnek tűnő szél a szokatlanul tiszta égen és cibálja a növények hosszú szárait. A szél megtisztítja a levegőt és szokatlanul ragyogóvá teszi az égboltot. Illatoznak a növények és a virágok.
Valójában mindez a csoda, ami oly mulandó az évszakok lomha változása során, nyugtalanná tesz. Azt kérdem magamtól, hogyan tudok belemerülni ennyi szépségbe, az én kis szűk magányomban, amikor a gondolataim folyton azokra a világ bármely tájáról származó, lehangoló képekre térnek vissza, melyektől minden nap elszorul az ember torka.
Enyhén szólva káoszban élünk.
Bárcsak tudnék festeni, de a képzeletem kiürült, elkábult attól, ami bennem és körülöttem zajlik, és félő, hogy minden tettem belevész a jelentéktelen lehetőségek hiábavaló sorozataiba, melyekben a gondolat a saját haszontalan kis világát hozza létre és alakítgatja. A tényekkel való megbirkózás minden új lehetősége egyre csak kimerül, elfogy, felemésztődik és szemétként végzi. Azt kérdem magamtól, hová tartok? Hová tartunk mi mindannyian?
Elgondolkodom. Ez egy olyan kiváltság, amitől a legtöbb ember meg van fosztva: pihenőidő és csend, ami a visszatekintés és az egyéni tudatosság szükséges feltétele. Annak a tudatnak, melyet a kollektív kapzsiság megfosztott a szükséges csendtől, nincs többé ideje arra, hogy válaszoljon arra a hívásra, ami valahonnan, nagyon messziről jön…
Rájövök, hogy a látható valóság mennyire nyugtalanító érzést kelt bennem. A nyomasztó részt, ami úgy érzem, hogy magába szív, aminek szeretnék ellenállni vagy amit szeretnék feloldani, a másik oldalnak, az ellentétek világa pozitív részének valamilyen módon ellensúlyoznia kell. Ez új, de kevésbé látható eseményekről szól. Sokak szerint, a bomlási folyamattal párhuzamosan egy egyesítő, integráló folyamat is alakul, ami megszabadul a régi szükségletektől és újakkal helyettesíti azokat. Ezek újfajta kifejezések, melyek közelebb állnak egy olyan fejlődő emberi fajhoz, amelyik fejlett tudattal, intelligenciával, erkölcsi érzékkel és eltökéltséggel lett megáldva. Meglepő erőfeszítések születnek: nagylelkűség, önmegtagadás, merész hit és eddig soha nem látott megoldások minden téren. Ez azonban egy lassú folyamat.
Mindemellett a fájdalom súlyos nyomással nehezedik ránk.
Egy ember boldogtalansága többet nyom a latban, mint sokaknak a jóléte.
Úgy tűnik, hogy nem tudunk többé önmagunkra gondolni anélkül, hogy ugyanakkor ne gondolnánk a többi ember sorsára és át ne éreznénk azt, mivel ez belülről nemcsak érzelmileg, hanem gyakorlatilag is érint minket.
Mindenkinek éppúgy joga van az élethez, mint nekem. Másnak az érdeke az én érdekem is, másnak a szerencsétlensége az enyém is, másnak a kudarca az én kudarcom is.
Úgy tűnik, hogy a világ, ami oly nagyon messzire jutott a tudományos haladásban, ugyanez okból és hála a technológiai haladásnak, ismét annyira kicsivé vált, hogy a közös sorsa mindegyikünket érinti: közös gondolkodás, közös érdek. Így vált az egész bolygó élete az én életemmé is.
Létezik-e valamiféle kapcsolat az én zsengén ébredező tudatom és egy ténylegesen hatékony tett között?
Fel kell adni a dühöt és a fásultságot és egy biztos tudás alapján megpróbálni megfordítani a körülményeket – a bátortalanságot bizalomra, a közönyösséget lelkesedésre változtatva.
Igen létezik. A látható világ nagy erői úgy tűnhet, mind kapcsolatban állnak egymással, de csak azért, mert ehhez én is hozzájárulok. Ezért van az, hogy az összeesküvés elmélet nem tartható fenn tovább, nem szabad fenntartani. Vissza kell vonnunk ennek a belső támogatását, noha a gazdaság, pénzügy, ipar, számítógépes feldolgozás, energiagazdálkodás, néhány kultúra és némely vallás úgy tűnik közös megegyezésre jutott egy bizonyos célt illetően, és annak ellenére is, hogy e közös cél nagyon úgy tűnik, hogy egy kivételes, láthatatlan vezetés éhségét elégítik ki.
Ha bármiféle módon arra kényszerítenek minket, hogy finom-anyagi energiával lássuk el ezeket az erőket, akkor mi vagyunk azok, akik lehetővé tesszük ezeknek az erőknek a működését. Valójában egy józan és éber tudat sokkal erősebb, mint bármiféle láthatatlan erő. Mélyen beláthatjuk ezt, és hatékonyan cselekedhetünk. Ez az az út, amelyen Pistis Szófia végigment az Első Misztériumhoz való visszatérése során.
Azért jutottunk ahhoz a káoszhoz, amiben ma élünk, mert megfeledkeztünk a szív finom megérzéséről, ami halk ám határozott hangon beszél hozzánk. Igen, halkan, de hatásosan. A szív másfajta logikát követ, másfajta forgatókönyv szerint jár el. Egészen másképpen látja azokat a dolgokat, amit mi az eszünk szerint szoktunk elkönyvelni.
Ha másnak a kudarca egyben az enyém is, akkor a szemléletmód megfordításával az én pozitív hozzáállásom a másiknak a hozzáállásává is válhat? Mivel egy nagy erő lakozik bennem, egy tiszta bizonyosság: a tudat, hogy minden lehetséges, mert az Egésznek én is a része vagyok, és ez az Egész szelíden hathat annak az elmének a szükségleteire, amelyik felébredt a szív gondolkodásának fényében.
Akik keresnek, azoknak nem szabad felhagyniuk a kereséssel…
Egy kissé talán elbizakodott, talán titáni gondolat támogatásaként ott van a szív bölcsességének apró lángja, ami nem tűr függőben maradt kérdéseket, sem államérdekeket, sem semmiféle politikai közöny látszatát. Leás, leporol, tanulmányoz, összehasonlít, megerősít, próbára tesz, feltevésekkel hozakodik elő, újra próbát tesz, ismét megerősít és ezt minden váratlan esemény során elölről kezdi.
A szívünkben lévő ragyogó fény, a kis sugárzó szikra arra ösztönöz minket, hogy keressünk, higgyünk, ragaszkodjunk, ne adjuk fel és próbálkozzunk mindaddig, amíg az egyetlen Igazság meg nem nyílik a számunkra: amit közülünk a legkisebbel teszünk, azt mindenkiért tesszük. Amit magammal teszek, azt mindenkivel teszem. Akár rossz akár jó. Felismerem a visszavezető utat, a világ, valamint a saját életem rendjének a helyreállítását azáltal, hogy megelevenítem az Eredet útját, felébresztem azt az érzést, amit az idő elfojtott.
A Teljesség egységesítő tényezővé válik a tudatban és a közös tudattalan egy nagy gyűjtőedényről gondoskodik, melynek célja a közös gondolkodás, közös akarat, közös remény és bizonyosság lesz. Ez az érdekszövetség fogja újjáalakítani a világot.
Mindazonáltal, szokás szerint, a szellemi szív intuíciója előtt azonnal megnyílik egy rés, egy újabb alkalom a bukásra, az a kísértés, hogy azt, ami valóban meg tudna szabadítani minket, újfent a dialektikus élet csalóka ruhájába akarjuk becsomagolni. Vajon mennyire kísért minket az a gondolat, hogy megvédjük azt a világot, amelyben születtünk és amitől nem akarunk megszabadulni? Számtalan iskola tanít minket a mágikus gondolkodásra. Mi azonban tudjuk, hogy a szemléletmódunk, ami egy bebörtönzött elméből és egy pólyás lélekből ered, nem képes rá, hogy engedjen minket meríteni a való világból. A szív azonban tudja ezt. És figyelmeztet minket.
A Teljesség terve nem nyilvánul meg ebben a hasadt világban. Mit keresünk mi valójában? A természet kenyerét vagy a szellem borát? Csak a szív tudja, hogy mit keresünk.
Az Élet győzelme a bukás felett, az igazság megszabadítása, a Kezdet szépségéhez való visszatérés a győzelem felőli meggyőződés és bizonyosság ereje által, egy másfajta világhoz vezet. Átéljük, hogyan válik a kicsiny láng egyre erősebbé és intenzívebbé. Érezzük minden döntésünk és tettünk súlyát és előtte minden pozitív gondolatunknak a súlyát, ami hatékony tettként túlcsordul rajtunk és szétárad belőlünk az egész kozmosz felé. Ha mindegyikünk kicsiny lángja támogatásra talál mások által, hatalmas tűzzé válik és véghez viszi a kijelölt feladatot. Megint csak magunkon kell kezdenünk, annak a kicsiny gyermeknek az erejével, aki még semmit sem tud.
Ha Szeretet vagyok, akkor a világ, amiben élek, szintén szeretet, széppé válik, ha bennem is szépség van. Az ellenség először az én képzeletemben létezik és csak azután jelenik meg a valóságban. Én teremtem, én adok erőt neki. Semmi sem erősebb, mint az egyetlen valóság, ami mindenütt él, mindenütt és ezáltal bennem is van közepe.
Hosszadalmas keresés folytán megerősített tudattal, valamint azzal a ragyogó meggyőződéssel, hogy minden bennünk van és minden hozzánk tartozik, a szív most, a Tűz próbája után, kezd csak ismét hinni és merni – és végül cselekedni
