A katárok: Máglya Montségurnál – 777 évvel ezelőtt-1. rész

A katárok úgy vélték, hogy Krisztus sohasem jelent meg fizikai testben, hanem csak az isteni-szellemi ige erejeként. Ily módon a katárok, a szellemi szabadság korai előfutáraiként, megtapasztalták a szabad és független gondolkodás erejét. A ciszterciták – Bernard de Clairvaux vezetésével – szent háborút hirdettek a hitetlenek ellen. Ebben az értelemben Bernard egyházilag szentesítette azoknak a keresztényeknek az üldözését, akik hitüket másképpen gyakorolták, és akiket eretnekeknek bélyegeztek. Ez volt a „üldöztetési kultúra” kezdete.

A katárok: Máglya Montségurnál – 777 évvel ezelőtt-1. rész

„A lázadás feledésbe merül, a győztes pedig történelmet ír” (Ernst Bloch).

1320-ban, a Pireneus lábainál lévő hegyi falvak egyikében, az Ariège völgyében, egy inkvizítor feljegyzett egy beszélgetést, amit egy Azaleis nevű katolikus asszonnyal folytatott. Azaleis azt mondta:

Guilleme a tűz közelében állt és – mi mindannyian hallottuk – azt mondta, hogy az eretnekek jó emberek és jobban gyakorolták a hitüket, mint mi katolikusok a miénket. Azt is mondta, hogy a mi egyházunk azért üldözte őket, mert túlságosan erősek voltak, és ha nem üldözte volna az eretnekeket, akkor azok többen lettek volna, mint mi. [1]

„Ahol a szabadság, ott a hatalom” (Michel Foucault).

A hatalom sokoldalú természete és annak hatásai jelentős szerepet játszottak a katárok életében – részben lehetőségként és részben a sors tragikus alakulásaként. A katárok a középkori körülmények keretében a hatalmat érzéseikben, gondolataikban és tetteikben, a világosság és sötétség közötti kölcsönhatásként érzékelték.

Az ezredfordulón kezdődött…

A római Karoling birodalom részekre szakadt. Az elszabadult erők félelmet keltettek és János apokalipszisének képeit felhasználva katasztrófa hangulatot teremtettek. Az írást úgy értelmezték, hogy az 1000. évben a Sátán előjön a pokolból és káoszba taszítja a világot. Ebben az időben jelentek meg az első katárok és ugyanakkor az első halotti máglyák Európában (Orleans, 1022, Montforte és Turin 1025).

Gergely pápa reformja

A 11. század közepétől a római  egyház egy vallási reformot kezdeményezett, amely VII. Gergely pápa (1073-1085) után “Gregorián reform”-ként (1073-1085) vált ismeretessé, ami a papi kereszténység újjászervezését eredményezte. Új vallási rendeket alapítottak, például a bencésekét (Cluny-ben) és a cisztercitákét (Citeaux- ban), akik szellemi elszigeteltségben éltek kolostoraikban és nem érintkeztek a külvilággal.
Ezután a Pápa, Krisztus földi helytartójaként egyesítette a papi és a világi hatalmat, amit „mennyei Jeruzsálemnek” nevezett el. Ez a pápai teokrácia jogilag törvényesítette a háborús ideológiát.
A ciszterciták, Bernard de Clairvaux vezetésével szent háborút hirdettek a hitetlenek ellen. Ebben az értelemben Bernard egyházilag szentesítette azoknak a keresztényeknek az üldözését, akik hitüket másképp gyakorolták, és akiket eretnekeknek bélyegeztek. Ez volt a „üldöztetési kultúra” kezdete.[2]

Mostantól fogva kétféle egyház létezik:

„ …az egyik menekül és megbocsát (Máté 10:23), a másik hatalmaskodó és istenkáromló; az amelyik menekül, megbocsát és az apostolok igaz útját követi, nem hazudik és nem csal; az az egyház pedig, amely hatalmaskodik és világivá válik, az a római egyház” (Pierre Authier, Bon Homme). [3]

A 13. század középkori embere

… alapvetően különbözött a mai embertől. Önmagát nem a test, lélek és szellem egységeként élte meg. Teste mintha egy idegen, ördögi erőhöz tartozott volna. Személyiségként olyan lélekké redukálódott le, amelyik két szakadék között él: egyrészt a sátáni fizikai világ, másrészt az  isteni-szellemi világ között. Az egyszerű hívők nem voltak közvetlen kapcsolatban az utóbbival, mivel számukra ebben a világban az Egyház képviselte   istenit. Az ember emiatt elnyomta saját szellemi képességeit és intelligenciáját. A lélek ily módon elbizonytalanodott, „túlzott érzékenység és veszedelmes érzelgősség” között ingadozott, és együtt érző, megbocsátó természete egyik percről a másikra képes volt kegyetlen haragra gerjedni.  [4]

„Mielőtt a világban megtörténhetne az átalakulás, annak először az emberi lélekben kell létrejönnie” (Tolsztoj).

A katárok ebben a kritikus időszakban vezető szerepet játszottak az ember szellemi fejlődésében. Krisztus erejét saját lelkükben tapasztalták meg és önmagukat az apostolok követőinek tekintették. Úgy vélték, hogy Krisztus sohasem jelent meg fizikai testben, hanem csak az ige isteni-szellemi erejeként. Ily módon a szellemi szabadság korai előfutáraiként megtapasztalták a szabad és független gondolkodás erejét. Lelkük saját elhatározásból átvette a test és szellem közötti közvetítő szerepet.
A katárok lehetővé tették a hívők számára a consolamentum felvételét – egyházuk egyetlen szakramentumát, a Szent Szellemmel való kézrátétel általi keresztelést. [5]A consolamentum egyrészt az egyházi rendbe való beavató szertartás volt, másrészt egy olyan szertartás, amit a haldoklók számára nyújtottak, mely által megbocsátották azok bűneit és lelküket „jó véghez”, a lélek és a szellem eredeti egységéhez vezették. A „jó vég” ígérete, egy olyan halál, ami lehetővé teszi a megszabadulást, az emberek legnagyobb vágya ez volt abban az időben. „A középkorban vagyunk […], mindenki hisz Istenben. Mindenki meg akarja
menteni a lelkét. Ily módon a „kultúra” szó azt jelenti, hogy megszabadító hithez jutni. [6]

„Az igazság és igazságosság útja”

– a Jóemberek így nevezték az életmódjukat (Jóemberek – így hívták a rend tagjait. A Perfekt elnevezést csak az inkvizítorok használták, hogy megkülönböztessék a katárokat a hithű katolikusoktól). A katárok az apostolokat követve férfi és női közösségi házakban (nyitott kolostorokban) éltek szigorú szabályok szerint, ugyanakkor élénk kapcsolatban álltak a helybeli lakossággal. Ez azért volt így, mert házaik a falu „castra” közepén helyezkedtek [7]  Úgy tűnt, a feudális rendszer minden   megszüntették: az ember „keresztények között” érezhette magát. A közösségi házak alkották a katárizmus alapsejtjeit. Ezek a helyek nem csupán lakó- és munkahelyek voltak a rend tagjai számára, nem csak a rendbe belépni készülő újoncok felkészítésére szolgáltak, hanem gyerekeket és fiatalokat is oktattak ott, továbbá ételt, szállást, ápolást és menedéket nyújtottak a rászorulóknak. A nyilvános vallási szertartásokon bárki részt vehetett. Hosszú ideig fel sem merült az eretnekség kérdése. „A Jóemberek jelenléte a társadalom meghitt közös munkájában egyike volt egyházuk legerősebb jellemvonásainak, egyben ez volt nagy sikerük záloga is”.  [8]

A katároknak (ezt a nevet a középkorban nem használták, csak a 20. századi történelemírás vezette be) nem voltak kőből vagy fából épült templomaik. Egyházuk – ahogy a korai keresztény egyházak – egy választott püspök köré gyűlt hívői közösségből állt. Azt mondták: „Isten igazi egyháza az ember szíve.” [9]

„A Jóasszonyok jelenléte segített abban, hogy a katár vallásosság
mélyen gyökeret eresszen a társadalom sajgó szívébe” (Anne Brenon)

Occitánia feudális főnemesei szimpatizáltak a katárokkal és a katár egyházzal. Mivel rendszerint antiklerikálisak voltak, így hamar felismerték, hogy érdekeik közösek a katárok érdekeivel. Mindegyiküknek az ország vallási és kulturális függetlensége volt az érdeke. Occitánia, ma Languedoc, egyike volt azon ritka vidékeknek, amelynek határait egyedül nyelvük, az oc nyelv – Occitánia anyanyelve képezte. Ez magas fokú nyelvi (költészeti) és zenei kultúrával párosult, ugyanakkor nyílt emberség és vallási tolerancia jellemezte. A feudális nemeseknek ugyanakkor az is érdekük volt, hogy megőrizzék földjüket és vagyonukat. Szokás szerint ők maguk nem csatlakoztak a katár valláshoz. A nemes urak feleségük és családjuk befolyásának hatására, akik vonzalmat éreztek ez iránt a vallás iránt és támogatták az „új” hitet, a katárok legerősebb patrónusaivá váltak – még akkor is, ha az utóbbiak nem értettek egyet a feudális rendszerrel. Ez a  siker, ami a katárok erős, egységes csoportjának erejét képezte[10] , kétségtelenül, mindenek felett a katár egyház átlátható, rugalmas, decentralizált felépítésének volt köszönhető, melyben a nőknek egyenrangú szerepük volt az egységes csoporton belül.

(folytatás a 2. részben)

Hivatkozások

[1] Anne Brenon, A katárok , Párizs 2007, p. 272
[2] Ibid., p. 46
[3] Ibid., p. 27/28
[4] René Nelli, A katharok mindennapi élete a XIII. században,  Párizs,1969, p. 15/16
[5] Anne Brenon, A katárok szótára, A nélkülözhetetlen szavak Milánó, S. 61
[6] Anne Brenon, Katárok- Az ellennyomozás, Párizs 2008, S.84
[7] Anne Brenon, A katárok szótára p. 51
[8] Anne Brenon, A katárok, p. 86
[9] Anne Brenon, a katárok szótára, p. 81
[10] Anne Brenon, A katárok, S. 86

A cikk megosztása

Információ a cikkről

Dátum: november 22, 2022
Szerző: Sybille Bath (Germany)
Fénykép: Claude Alleva on Pixabay CCO

Illusztráció: