A kelta nép három vezető csoporttal rendelkezett, és a bárdok további különleges szerepet játszottak.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 11. rész
(vissza a 10. részhez)
A bárdok vándorénekesek és költők voltak. A vallást a művészeten keresztül szolgálták. Mesemondókként ők tartották életben népük mítoszait.
A bárdoknak köszönhető mindaz, amit a kelta druidákról tudunk!
Vándorénekesekként és a nép tanítóiként nagy formáló hatással voltak hallgatóikra. Látókként képesek voltak megihletni hallgatóikat vagy, ha szükség volt rá, bátorítani őket. Háború idején ők buzdították a harcosokat bátorságra, de mély megvetésüket is kifejezhették azok iránt, akik helytelenül viselkedtek. A bárdok tehát készek voltak dicséretet osztani, és amikor valami nem nyerte meg a tetszésüket, akkor kifigurázták és szatírával kigúnyolták uralkodójuk ellenfeleit. Ezért a hercegek azért fizették őket, hogy dicsőítő éneket énekeljenek róluk és hőstetteikről.
A bárdok nagyszerűen értettek ahhoz, hogy bátorságot és lelkesedést keltsenek, dicsérjenek és magasztaljanak és megnyugtassák a szenvedélyeket. Tudatra ébresztették az embereket. Ahogy a druida a vallási szertartásokat irányította, úgy a bárd a világi ünnepségek vezetője volt: mitikus hátteret biztosított ezekhez az összejövetelekhez. Ily módon ezek az énekesek voltak a kultúra képviselői és ők formálták népük lelkét.
Írországban a kereszténység előtti időkben és a korai kereszténység idején is voltak iskolák, ahol a bárdok képzésben részesültek. Ez a képzés egyáltalán nem volt alábecsülendő, mert aki bárd, és ezáltal vezető akart lenni, annak például képesnek kellett lennie a legmélyebb csendben zenét hallgatni. A tizedik századig, G. Murphy szerint [3], az időmértékeket (ritmusokat) és a hősi irodalmat tanulmányozták és a tanulási idő legalább tizenkét évet vett igénybe. A költészet emelkedett művészete, ahogy a „filik” *, a mesterköltők gyakorolták, a druidákkal és azok bölcsességével tette őket egyenrangúvá. A jó bárdról azt tartották, hogy egy madár szívét ette meg, ezért voltak a szívének szárnyai és ezért szárnyalt, amikor énekelt.
A bárd képzése élesítette a memóriát és kifinomulttá tette az összpontosítást, ami a filit a mágusi beavatottság színvonalára emelte.
Egy példája ennek a mágusi érzéknek a következő.
Taliesin, a híres költő, gyerekként egyszer megsértette egy költői társaság méltóságát, amelyik ezután elégtételt követelt a királytól. Otthagyták Taliesint, aki „blrr, blrr, blrr” játszott az ujjával az ajkán, és nem vettek tudomást a kisfiúról. Amikor azonban a király elé álltak, semmi mást nem tudtak mondani, mint „blrr, blrr, blrr”. A megdöbbent király megkérdezte tőlük, hogy talán részegek, de a bárdoknak el kellett ismerniük, hogy a viselkedésük Taliesinnek köszönhető!
Tehát volt a bárdoknak egy másfajta oldaluk is, és ezt nem szabad félreérteni. Egy bárd például képes volt varázslatosan megváltoztatni egy tájképet vagy egy állatot és mindkettőt terméketlenné tenni. Vagy képes volt elcsúfítani ellensége arcát, aki csúfolni vagy sértegetni merte őt.
A kereszténység előtti kelta bárdiskolák érintetlenül fennmaradtak a keresztény időkben, ami Írországnak különleges rangot adott. Így a mitikus és hősi énekek tovább éltek és ezek az ősi versek később keresztény szövegekkel lettek gazdagítva.
A kelta nép lelke ily módon szoros kapcsolatba került a kozmikus krisztusi erőkkel, melyek lassan, de biztosan aktívvá váltak.
Íme egy régi ír vers, melyben Krisztus a ragyogó Logosz a világban, aki világosságot hoz a sötétségbe:
Mielőtt Isten Fia a földre jött,
a föld egy fekete mocsár volt,
ahol nem volt nap, sem hold, sem csillagok,
nem volt test, sem szív, sem forma.
A síkságok és a hegyek kivilágosodtak,
a nagy zöld tenger világossá vált,
az egész föld ragyogni kezdett,
amikor Isten Fia eljött a földre.
Ez a vers azt mutatja, hogy a kelták spirituális emberek voltak; a maguk módján látták a természetben, a növényekben, a fákban és a levegőben működő isteneket. Világuk szellemi természetű volt. Ezért mindenek felett a szó és a beszéd szakértői, mély ismerői voltak és tisztában voltak az azokból áradó erőkkel.
A bárdok hatalma azonban eltűnt, amikor a királyok többé nem engedhették meg maguknak olykor terjedelmes társaságukat. Emiatt nem akartak nevetség tárgyává válni és néha kényelmetlenül érezték magukat (volt idő, amikor a bárdok tucatjával jelentek meg az udvarban!). Esetenként túlzásba vitték az igényeiket és a gúnyolódásukat, és ez odáig fajult, hogy fokozatosan mellőzöttekké váltak. Végül a keresztény szerzetesek vették őket védelmükbe és a bárdok létjogot kaptak náluk.
(folytatás a 12. részben)
_______________
Források és megjegyzés:
* a fordító megjegyzése: a filik mesterköltőnek és mágikus hatalommal rendelkező látnoknak számítottak, akik a szó erejét használták (férfiak és nők is)
[1] Jakob Streit, Sonne und Kreuz [Nap és kereszt], Freies Geistesleben, Stuttgart 1977
[2] Caitlín Matthews, The Elements of Celtic Tradition, [A kelta hagyomány elemei], Element Books, 1989
[3] G. Murphy, Bards and Filidh, [Bárdok és filik], Éigse 2, 1940
