Fényes nappal, hirtelen rám borult a sötétség. Egyáltalán nem láttam a közeledését, de hirtelen úgy tűnt, hogy minden ellenem fordul. Úgy éreztem, hogy üldöznek, sőt talán még az életemre is törnek – legalábbis ezt gyanítottam. Maga az élet fordult ellenem és egyáltalán nem értettem, hogy miért.
Nyomasztó kétség gyötört és sötét gondolatok szálltak meg. A türelmesen felépített bizonyosságaim mind romba dőltek. A minden hátterében álló jelenlét mély érzete most rejtély volt a számomra és bármiféle útmutatás nélkül magamra maradtam. Lényem mélyére süllyedve és a sors sötét erőinek kényére-kedvére kitéve, azt kérdeztem magamtól, az ég szerelmére, mitévő legyek most?
Hát nem éppen ez a veszély leselkedett rám? Arra csábítva, hogy hirtelen reagáljak, hogy azonnal megküzdjek a fenyegető ellenséggel. Hogy ösztönösen és teljes erőből védekezzek mindenféle csapás ellen, bármi is fenyeget. Határozottan kezelve az okokat és erélyesen harcolva.
Ily módon reagálva azonban csak még súlyosabbá tettem a helyzetemet, nemde? Az ellenállással megerősítettem a sötét erőket, melyek az én energiámból táplálkoztak. S minden ösztönszerű gondolatom egy hálót képezett, amibe egyre jobban belegabalyodtam… míg végül egy mindent elsöprő pánik megbénított. Teljesen beragadtam. Képletesen szólva, még az orromig sem láttam és nagyon féltem a sötétben. Nem vettem észre, hogy minden szabadulásra irányuló kísérletem csak még jobban növeli szorult helyzetemet.
Így aztán vége hossza nem volt az ellenállásomnak, miközben azért küzdöttem, hogy önként feladjam az önvédelmemet. Mint a hajlékony nád az erős szélben, meghúztam magam, amíg a vihar enyhülni nem kezdett. Védtelen voltam ez ellen a hatalmas erő ellen, és úgy tűnt, mintha nem lenne semmi fontos szerepem az életben. A régi zsoltár szavai szerint „szemeimet a hegyekre emeltem, ahonnan jön az én segítségem”.
Tudtam, hogy előbb-utóbb megjön a segítség, még akkor is, ha nem tudom az idejét. Továbbra is bizakodnom kellett ebben a segítségben, ami kezdetben talán csak valamiféle kegyelemként arra szolgál, hogy megadjam magam a körülményeknek, amelyeket át kell élnem. Aztán talán hirtelen megjön a belátása is annak, ami történt velem, és hogy mindezt miért teremtettem meg. S végül eljön a középpont szellemi ereje, megtölti a lelkemet és felemel az életért való küzdelmem fölé.
Végül ez az erő mutatta meg nekem az utat, hogyan szabadulhatok meg önmagamtól és juthatok el egy olyan helyre, ahol nincs többé sem jólét sem balsors, semmi ami fenyegethetne, sem az én nem létezik többé, amit fenyegetni lehetne. Az éjszaka elmúlt és végre eljött a reggel.
