Az emberi jogok fogalma vajon a valóságban gyökerezik, vagy csupán egy kényelmes elképzelés, ahogy a jogrendszer egész szövevényét pusztán emberi találmánynak tekinthetjük?
Az emberi jogok csak egy ideológiai alkotás, egy szép hazugság, ami egyébként bármilyen kielégítő megvalósítás lehetőségét alapvetően nélkülözi? Vagy az emberi jogok valamilyen értelemben valódiak, mert, végül is, mi sem természetesebb, mint hogy a valódi embernek vannak alapvető jogai?
A vita olyan kérdéseket is érint, mint előnyös-e védeni az emberi méltóságot minden körülmények között abszolút értelemben – az abszolút fogalma magában foglalja azt, hogy az emberi méltóság a legmagasabb értéknek tekinthető, ami minden más értéken és előnyön felül áll – vagy inkább azt feltételezzük, hogy az emberi méltóság fogalma relatív, vagyis az emberi méltóság más értékekkel együtt egy csoportot alkot, melynek egyenrangú tagja, és amelyeket összevethetünk egymással. Így más értékek potenciálisan előnyt élvezhetnének az egyén méltóságával szemben, lecsökkentvén vagy még inkább egészen eltörölvén annak védelmét, ha ezt az eljárást egy ésszerű értekezés jóváhagyná.
A különböző államok és kormányzatok véleményei eltérnek az emberi méltóságot illetően, de az emberi ügyek nemzetközivé tétele ennek a status quo-nak (korábbi állapotnak) a fenntartását lehetetlenné teszik.
Nem csoda, hogy az emberi méltóság témája a második világháború után helyeződött előtérbe, és hogy Németország az, amelyik Alkotmányának egyik alapelveként létrehozta az emberi méltóság abszolút fogalmát. A modern Németországban az emberi méltóság egy megrendíthetetlen szuper-törvénynek tekinthető, az ember természetéből fakadóan, valamint az ember minden jogi rendszeren belüli központi szerepéhez kapcsolódva.
Mostanság ez a fogalom kisebbségi pozíciót foglal el, tekintve, hogy az embernek sok problémával és erőszakkal kell szembenéznie, mivel a modern ember egy ideig látszólagos békében élt. Nincs stabil jogi és filozófiai vélemény ebben a kérdésben. Mi azonban meg merjük kockáztatni, hogy e mögött az értekezés mögött egy fontos filozófiai dolog áll, nevezetesen az a sürgető kérdés, hogy „Ki az ember?”
Időszerű módon ehhez hozzátehetnénk kiegészítésképpen:
Ki a modern ember?
Fogalmazhatnánk úgy, hogy a modern ember kulturált, kifinomult lény, szerető, kötelességtudó városlakó, temérdek tudással, valamint egy csomó képességgel és ügyességgel megáldva, ami által befolyásolni tudja a körülötte lévő világot.
Ez lenne azonban minden? Ez a kultúra megegyezik az emberi természettel, vagy ez csak egy megszilárdult kéreg, ami elfedi és, igen, elrejti az ember természetét, mivel ahhoz azért nem rendelkezik elég erővel, hogy megváltoztassa magát az emberi természetet?
Vannak néhányan, akik átlátnak a kultúra külső rétegein. Sok modern ember tapasztalhatja a személyes élete során ugyanazokhoz a régi késztetésekhez és vágyakhoz való kínzó ragaszkodást. Az ember még mindig az ösztöneinek a rabszolgája: létfenntartás, birtoklás, hatalom és befolyás utáni vágy, szexuális késztetés, hogy csak egy párat említsünk.
A modern ember tudata kitágult a kommunikáció és a társadalmi hálózat terén szerzett tapasztalatok által, az idegei pedig állandó nyomás alatt vannak, megfeszülnek, mint egy gumiszalag a modern, rohanó tempójú élet – száguldás az óra körül – stresszhatásai és nyomása alatt.
Lehet, hogy a modern ember egyre inkább egy gyenge és önámító puhány, nem pedig egy igazi érző lény? Hová tűnt a maradéktalan beteljesülés? Lehet, hogy az ember csupán egy egyszerű állat, amelyet a végsőkig hajtottak, erőszakkal kiműveltek a folyton ismétlődő és végtelenül hosszan tartó kezelések során, aminek eredményeként elbutult?
Mi teszi az embert… emberré? Mi különbözteti meg az állattól? És lehet-e a modern embert emberivé tenni?
Hogyan válhat az ember igaz emberré?
Ezek a kérdések, mélységüket tekintve, már az egzisztenciális szintet meghaladják, mert arra vonatkoznak, ami túlmutat az ember jelenlegi életén. Az emberi életet néha valóban átmenetinek tekintik, aminek nincs alapvető jelentősége, de a középkori és reneszánsz gondolkodók, mint például Giovanni Pico della Mirandola, akit az Egyetértés Hercegének (Princeps Concordiae) is neveztek, és aki ténylegesen rögzítette ezeket a kérdéseket, ezzel teljesen ellentétes álláspontot foglaltak el!
Giovanni Pico della Mirandola 1463. február 24-én született Mirandole városában, Olaszország északi részén, és 1494. november 17-én halt meg mindössze 31 éves korában. Az emberi méltóságról szóló beszédét (Oratio de Dignitate Hominis) 24 éves korában írta. Beszéde annak a 900 tételnek (Conclusiones) a bevezetője volt, amit minden filozófia és teológia összegzéseként fogalmazott meg és 1486 decemberében tett közzé azzal a tervvel, hogy nyilvános értekezést szervezzen Rómában. A pápa ezek közül a tézisek közül 13-at eretnekségnek nyilvánított (azon az alapon, hogy azok a „mágia” és a „kabbala” kategóriájába tartoznak).
Pico egy újfajta antropológiát vezet be az elődeivel és a kortársaival (Marsilio Ficino-val) szemben. Pico a hangsúlyt az emberi szabadság működésére helyezi oly mértékben, hogy az ember szerinte önmaga alkotója és ő dönti el, hogy hol a helye a teremtés hierarchiájában. Ily módon amennyiben az ember az ösztönei és az érzékei szerint él, akkor egy állatias életet él és nem méltó az ember névre. A méltóság ennél fogva nem minden ember része, mivel a legtöbbjük lealjasult, állati sorban senyved. A méltóság inkább az emelkedett emberi léthez kapcsolódik mintegy lehetőségként, magként, kihívásként.
Pico reneszánsz fogalma nem alkalmazható az emberi jogok és emberi méltóság modern kori megfogalmazása számára, mivel Pico az eredeti ember méltóságára gondol, a teremtett őstípus, „Ádám” méltóságára. Jan Amos Comeniushoz hasonlóan Pico határozottan különbséget tesz földi, égi és legfelsőbb Mű között – amit Comenius fizikának, metafizikának és hiperfizikának nevez.
Engedjük most azonban, hogy maga Pico szóljon hozzánk. Beszédét ezekkel a szavakkal kezdi:
…mi az, ami leginkább tiszteletre és csodálatra méltó a világnak ebben a színházában… semmi sincs csodálatosabb, mint az ember! Az ember… hatalmas csoda! Mindazonáltal, amikor elkezdtem gondolkodni ezeknek a megállapításoknak az értelmén, mindez az ember csodálatos természetéről alkotott elképzelés nem győzött meg engem arról, hogy az ember az istenhez közel álló lények közötti közvetítő, az alacsonyabb teremtmények mestere, érzékeinek kifinomultságával, éles eszével és briliáns intelligenciájával, a természet értelmezője, az örökkévalóság és az idő kereszteződési pontja… a világ intim kapcsolata, avagy nászindulója, alig egy kicsivel áll lejjebb, mint az angyalok… Azt gondolom, hogy ezek csodálatos indokok, de úgy tűnik, nem vezetnek a dolog velejéhez, vagyis azokhoz az okokhoz, amelyek valóban csodálatot érdemelnek…
Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy miért az ember a legszerencsésebb minden teremtmény között, és ennek nyomán, miért érdemli a legnagyobb csodálatot és a legmagasabb rangot a teremtett lények sorában, egy olyan rangot, ami irigylésre méltó nemcsak az állatok számára, hanem maguk a csillagok és a világ fölött álló szellemi természetek számára is.
Pico szerint az emberi állapot csodálatosságának legfőbb oka a következő:
Isten, az Atya, a Világegyetem Legfelsőbb Teremtője, ezt az otthont, ezt a világegyetemet, amit magunk körül látunk, úgy építette meg, mint Istenségének tiszteltre méltó templomát, kimondhatatlan elméjének fenséges törvényei szerint.
A teremtő ennek a háznak minden szintjét benépesítette a teremtményeivel. Míg legvégül eljutott az emberhez.
Nem állt azonban rendelkezésére őstípus, aminek alapján egy új gyermeket megformálhatott volna… a világmindenségben sem volt egyetlen hely sem, ahonnan az egész teremtést szemügyre lehetett volna venni. Minden tökéletes volt, az összes teremtmény a neki megfelelő helyen állt…
Végül a Nagy Alkotó úgy határozott, hogy ez a teremtmény, aki semmiféle sajátosságot nem kap, részesülni fog mindabból a természetből, amit a többi teremtménynek adott.
Az ember természetét ilyen formán nem határozta meg, hanem belehelyezte a világ közepébe és azt mondta neki: „Ádám, nem adok neked kijelölt élőhelyet… vágyaid és megítélésed szerint bármely helyen élhetsz… természeted határait és korlátait te szabhatod meg magadnak. A világ közepébe helyeztelek… tehát szabad választással és méltósággal azzá formálhatod magadat, amivé csak akarod. Hatalmadban áll, hogy lealacsonyítsd magad az élet alantasabb formáihoz, az állatokhoz, és hatalmadban áll az is, hogy az intelligenciád és a megítélésed alapján újjászüless egy magasabb rendű, isteni formában.”
Pico gondolataival végül erre a következtetésre jut:
Az embernek megadatott, hogy az legyen, ami csak lenni akar! … az embert, amikor életre kelt, az Atya ellátta az élet minden lehetséges magjával. Amilyen magot elvet és ápol az ember, annak a gyümölcseit fogja learatni.
Ha ezek növényi magok, akkor növénnyé válik. Ha ezek érzéki magok, akkor állattá válik. Ha ezek intellektuális magok, akkor angyallá válik, az Isten fiává. S ha nem elégszik meg a teremtett dolgokkal, akkor a saját lényének a közepébe helyezi magát, egyesül a szellemlélekkel, Istennel, aki minden dolog felett áll és minden teremtett dolog fölé emelkedik. Ki ne tudná csodálni ezt a hatalmas alakváltót? Valójában hogy lenne képes az ember bármi mást csodálni?
Pico tehát a következő tanácsot adja nekünk:
…meg kell értenünk, hogy mihamarabb tennünk kell valamit ez ügyben, hogy sohase vádolhasson minket senki azzal, hogy kiváltságos helyzetben születtünk, amit azonban nem valósítottunk meg, és ehelyett állatokká és oktalan barmokká váltunk… költözzön szent törekvés a lelkünkbe; ne elégedjünk meg a középszerűséggel, hanem törekedjünk a legmagasztosabbra és vessük minden erőnket latba, hogy elérjük azt.
Hagyjuk a földi dolgokat (mivel érdemtelenek), és ne vessük meg (ne nézzük le) a mennyei dolgokat, és a világ dolgait megítélve emelkedjünk föl a világ fölött álló udvarba, Isten közelébe.
A szellemi út, mint az igaz emberség kihívása
Pico később megmutatja nekünk a belső utat, ami valójában az ő nagyszerű szavainak a megvalósítása a saját életünkben. Arról beszél, hogy az ember ismerje meg önmagát, ismerje föl a dialektikus valóság természetét (valójában ellentermészetét), tisztítsa meg az életét az erkölcs és a gondolkodás terén, valamint egyesítse a lelket és a szellemet.
Az „Atya, a Dicsőség Királya” lépjen be a Lélek Házába a lélek vendégeként. A lélek, mint arany ruhába öltözött menyasszony fogadja őt hites uraként, akitől semmi sem választja el többé, mivel „önfeledten kész meghalni azért, hogy az ura által tovább élhessen.”
Pico segít nekünk a létállapotunk, vagyis az emberiség lealacsonyított, bukott állapotának leleplezésében, de azt is megmutatja nekünk, hogy valóban létezik az igaz emberség magja, és hogy van egy út, ami hozzá vezet, egy kitaposott, szilárd út!
Ez a legnagyobb kihívás a modern ember számára, aki mint emberi lény, a Világegyetem teremtménye.
——————————
Az idézetek forrása:
1. Oratio Ioannis Pici Mirandulae Concordieae comitis (De dignitate hominis) in PICO DELLA MIRANDOLA, Giovanni: O důstojnosti člověka. OIKOYMENTH, Praha 2005, p.135
2. Richard Hooker: Pico Della Mirandola: Az emberi méltóságról való nyilvános beszéd (15. század). http://public.wsu.edu/~brians
