Ha meg akarnánk határozni egy olyan eseményt, amelynek során határozott elkülönülést tapasztalunk, akkor ez a halál pillanata lenne. Ez az, amit Nachiketa, az Upanishadokban szereplő fiú önmagától kérdez. A kutatása végül elvezeti őt a Valósághoz.
Létünk azonnal valótlannak tűnik, amint a halál misztériumával találjuk szembe magunkat. Vajon nevezhetünk-e egy olyan életet valódinak, ami nagymértékben alá van vetve a változásnak? Ó igen, az ember önmagát és az életét valódinak tartja, de ezek a tapasztalatok maguk is egy olyan tartományon belül vannak, ami viszonylagos. Ez egy olyan lét, amelyben a halálfélelem alapja az, hogy az ember attól fél, hogy minden, amit ebben a viszonylagos életben megismert, el fog tűnni. Ha egy mélyebb megközelítésből vizsgáljuk a dolgot, – az Alapvető Lényünk szempontjából, ami nem viszonylagos, – és rájövünk, hogy ez a viszonylagos lét valójában csak illúzió, akkor miféle kapcsolat van e között a kettő között?
Vajon a halál olyasmi, mint egy demarkációs vonal?
Hermész a következőképpen nyilatkozik erről: „Ebben a világban sohasem volt, és soha nem is lesz olyasmi, ami ismeri a halált. Az Atya akarata az volt, hogy a Világ mindaddig él, amíg létezik. Ezért a Világnak szükségszerűen Istennek kell lennie.”
Mit jelent az ember halála ebből a hermetikus nézőpontból szemlélve? Jan van Rijckenborgh megmagyarázza: „Minden dolog él. Az élet atomok élő óceánja. Így minden test ennek az Életnek a része. S ennél fogva minden élet rendelkezik tudattal. S minden tudat rendelkezik egy határtalan belső isteni Erővel. Az atom ugyanis élet. Az élet pedig csak az elsődleges Forrásból magyarázható. Mivel az ember testi valója, a személyisége atomok összessége, ezért az ember legalapvetőbb lényege szükségszerűen Isten kell, hogy legyen. Az ember Isten testi megnyilatkozása.
A klinikai halál klasszikus definícióját Bouchot 1864-ben így határozta meg: „Az ember akkor halott, ha a szíve megszűnik dobogni.” Jelenleg ez a szabály kibővül azzal, hogy amennyiben a véráram legalább öt perce leállt. A sokféle új technika következtében azonban a doktorok többé már nem tudják pontosan megmondani, hogy mikor áll be a halál. Némely orvos találomra azt a gondolatmenetet követi, hogy az ember akkor halott, amikor a személyisége többé már nincs jelen és egyetlen tudatos gondolat sem létezhet. Azonban még az öntudatlanság állapotában is érzékelhető egyfajta minimális agytevékenység. Csak ha már nem mutatható ki agytevékenység a koponyában, akkor tekinthető az ember halottnak.
Mit gondoljunk azonban arról az esetről, amikor a szív önmagában még képes dobogni, noha a légzés már megszűnt és teljes agyhalál állt be még az agytörzsben is? Ez a helyzet a kómát is meghaladja és mégis, a szervezet továbbra is működik egy hétig vagy akár tovább is. A dilemma még érthetetlenebbé válik az emberi géneket illetően, mivel ezek nagy része továbbra is él, sőt újra életre kelthető.
Röviden: biológiai szempontból lehetetlen megállapítani a halál pillanatát és ezáltal az orvosi világ manapság halálpillanatok sorozatáról beszél. Más szavakkal: az ember fokról fokra hal meg. Ezenkívül amit az ember a halál pillanatának tart, azt a filozófiai vagy vallásos nézete határozza meg. A halál lényegében nem egy egyszeri történés, hanem inkább egy folyamat, és ezért válik nyomasztó kérdéssé egy szerv eltávolításának megfelelő pillanata egy szervátültetés során. Sőt még az is kérdéses, hogy nem kellene-e valójában érzéstelenítőt vagy fájdalomcsillapítót adni az elhalálozottnak?
A halálpillanatok sorozata
Azok, akiket a dolgok ezoterikus-szellemi oldala érdekel jobban, nem lepődnek meg azon, hogy valójában halálpillanatok sorozatáról van szó, mivel az ember fizikai, éterikus, asztrális és mentális testei mind különböző összetételűek.
J. van Rijckenborgh a folyamatot egy még magasabb nézőpontból érinti, amikor ezt írja az Egyiptomi Ősgnózisban: „Az az ember, akiről az egyetemes tan és a szent nyelv beszél, teljes mértékben különbözik a testi embertől, akit mi tévesen embernek tekintünk. Mi valójában kettős lények vagyunk. A bennünk lévő valódi ember – az az igaz ember, akit a természetben született lény fogva tart, – megszabadulásra vágyik. Ha ezt mindenekfelett észben tartják a mindennapi életük során, akkor nagy szolgálatot tesznek önmaguknak. Az igaz ember, aki a természetben született ember foglya, Élet és Világosság. Ő egy Isten.”
Ugyanezt a nézőpontot látjuk az Upanishadokban is, ahol ezt olvassuk: „Az Önmagában létező Isten az érzékszerveket (beleértve az elmét is) kifelé irányuló rendeltetéssel teremtette; ennél fogva az ember külsőleg érzékeli a dolgokat és nem a belső Önvalójával. Néhány bölcs ember, aki a halhatatlanságra vágyik, befelé fordította az érzékelését (beleértve az elmét is) és megismerte a belső Önvalóját.”
Minden megszabadító tan azt sugallja, hogy az embernek meg kell halnia ezt a viszonylagos és illuzórikus lényét illetően még életében, ami azt jelenti, hogy még a fizikai halál beállta előtt. Ezért azt tanítják nekünk, hogy fordítsuk a figyelmünket a belső lényünkre és ismerjük fel, hogy viszonylagos létünk folytán nem mi magunk vagyunk a dolgok és az események mozgatói. Az az energia, amivel a figyelmünket a belső lényre irányítjuk, magából ebből a belső lényből ered!
Nachiketa
Az Upanishadokban találhatjuk meg Nachiketa történetét, akit már fiatal korában elbűvölt az élet és halál misztériuma. „Ki vagyok” Hová vezet engem ez az élet? Vajon minden mulandó, vagy van bennem valami, ami örökké él?”
Nachiketa apja, meséli a történet, áldozatokat mutatott be az isteneknek, mert „mennyei adományra vágyott”. Ám többnyire öreg teheneket áldozott fel, amelyek már nem tudtak enni, inni, borjazni vagy tejet adni. Nachiketa pedig szomorú volt ezek miatt a fösvény adományok miatt. Egy nap aztán megkérdezte az apját: „Mi értelme van ennek?”
Az apa zavarba jött a fia bíráló kérdése folytán: „Hogy mersz kérdőre vonni engem?”, kiáltotta, de Nachiketa nem ijedt meg, hanem tovább kérdezett: „Apám, kinek fogsz adni engem?” Aztán újra megkérdezte ezt. Aztán újra. Harmadjára az apja ingerülten így felelt: „Yamának foglak adni, a Halál istenének.” Így aztán Nachiketa elment Yamához, arra a helyre, ahol a halál ura lakozik.
Ha felismerjük, hogy ez a történet valójában rólunk szól, akkor az apát úgy tekinthetjük, mint a hagyományos ember bennünk lévő nézetét, aki a külső formákat tiszteli, míg a szellemi ihlet forrásával való kapcsolatát elvesztette. A külső lény csak „öreg teheneket” ajánlhat fel, amelyekből a valódi Élet már eltávozott. Ebben a feltételes életállapotban, az érzékei által vezérelve és a tér-időrendi élet minden mennyiségi és minőségi változása által összezavarodva képtelen észrevenni a belső szellemi világot. Ebben az összefüggésben meglepő, hogy Nichiketa neve azt jelenti: „az, ami nem érzékelt”.
Nachiketa, mint a bennünk lévő szellemi lény jelképe
Amikor az ember képes meghallani a belső szellemi Önvalójának hívását, vagyis amikor válaszol a háromszoros impulzusra, az olyan, mint egy belső Fiú születése, akin keresztül betekintést nyer az élet és halál ismeretébe.
A történet aztán elmeséli, hogyan jut el a fiú Yamának, a halál istenének lakhelyére, aki éppen nem volt otthon. Ezért a fiúnak három napig kellett várnia rá étlen-szomjan.
Amikor Yama végül hazajött, bűntudata támadt és így szólt a fiúhoz, „Ó, Brahman, mivel tisztes vendégként vártál rám a házamban három napig étel nélkül, három kívánságodat teljesítem, minden éjszakáért egyet.”
Jelképesen: Nachiketa megtartóztatta magát a megszabott szükségleteitől három napig éppúgy, mint Jézus tette a sivatagi megkísértés során. A belső szellemi világból jövő három impulzus megnyilvánult benne: fogalomalkotás – megfontolás – megvalósítás. Yama számára nem okozott problémát Nachiketa első kívánsága. A fiú azt kívánta, hogy az apja, miután megnyugodott, örömmel fogadja vissza őt, amikor hazatér. Így a földi ember, belülről megérintve, megnyitja magát a belső impulzusok számára és elfogadja a belső világot. Ez a folyamat az éntudat bevonása nélkül megy végbe.
A fiú második kívánsága az volt, hogy Yama mutassa meg neki a mennybe vezető utat, és hogy hogyan kell meggyújtani a szent tüzet, amit Yama minden habozás nélkül megadhatott a fiúnak, mivel ez az önfeláldozás és önátadás útja, ami által az öregség és a halál legyőzhető. Ez a Világossággal és a Belső Lénnyel való tudatos kapcsolat. „Ez vagyok én valójában” ismeri fel az ember újra és újra az életében. Ez a megvilágosult belátás azonban nem elég ahhoz, hogy átlépje a határt. Ezért Nachiketa harmadjára azt kérdezi: „Az emberek bizonytalanok abban, hogy mi történik, amikor a fizikai ember meghal. Némelyek azt mondják, hogy még létezik valahol máshol. Mások úgy vélik, hogy megszűnik létezni. Mondd meg nekem: Mi van a halál után? Ezt szeretném én mindenekfelett tudni. Ez a harmadik kívánságom!”
Valójában Nachiketa itt a kulcskérdést teszi fel: azt kérdezi, hogy van-e valami az emberben, ami állandó, halhatatlan. Avagy az ember csak egy időleges jelenség, amiből semmi sem marad? A fiú azt az alapvető Lényt szeretné megismerni, amelyik az élet és halál jelenségén túl, és ezáltal Yama hatókörén is túl van.
Yama azonban kérlelni kezdte:
„Ez olyan régi, hogy még maguk az istenek sincsenek tisztában vele, mivel ezt nem lehet könnyen megérteni, hanem ez nagyon titokzatos dolog.
Válassz másik kérdést, Nachiketa, kérlek, és ne ragaszkodj a válaszhoz. Ments fel engem ez alól az utolsó kívánság alól!”
A viszonylagos állapot itt meghátrálni kényszerül és az életről és halálról szóló írások most világossá válnak.
Örömök tárháza
Yama világi örömök és élvezetek tárházát ajánlotta föl Nachiketának, gazdagságot és olyan hosszú földi életet, amilyent csak kíván, hogy ne kelljen válaszolnia erre az egy kérdésre.
„Kívánj gyerekeket és unokákat, akik száz évig fognak élni.
Kívánj elefántokat, lovakat, csordákat, nyájakat és aranyat. Kívánj egy hatalmas birodalmat a földön és élj benne olyan sokáig, ameddig csak akarsz.
Kívánj gazdagságot és hosszú életet. Legyél király, ó Nachiketa, széles e földön. Minden vágyadat teljesítem.
Bármilyen vágyad van, amit ezen a halandó világon nehéz teljesíteni, csak mondd, mit szeretnél: ezeket a szép lányokat, a hintóikkal és hangszereikkel – egyetlen férfi sem kaphatja meg őket. Neked adom őket és ők várni fognak rád. Csak a halálról ne kérdezz engem.”
Ám semmi, abszolút semmi sem tudta eltéríteni Nachiketát a leghőbb kívánságától: „Tárd fel nekem a halhatatlanság misztériumát!”
„Mivel”, mondta Nachiketa, „mindaz amit felajánlasz, ó Yama, azok olyan örömök, amelyek holnap már elmúlnak.
Ezek kimerítik az összes érzékszerv életerejét.
Még a leghosszabb élet is véget ér egyszer.
Tartsd meg a lovaidat, mulatságaidat és utódaidat magadnak. A gazdagság pedig sohasem teheti boldoggá az embert.
Ha egyszer megpillantunk téged, akkor már semmink sem marad.
Mi csak addig élünk, amíg te megengeded.
Ezért a kívánságom, amit szeretnék, hogy teljesüljön, változatlanul ugyanaz marad.”
Nachiketa ezt a kívánságot, ezt a leghőbb titkos vágyát választja, és semmi mást.
Amikor Nachiketa háromszor elismételte a harmadik kívánságát, a halál urának teljesítenie kellett azt.
A halál ura csodálta ennek a különös fiatalembernek az igazság iránti céltudatos elkötelezettségét. Biztos akart azonban lenni benne, hogy a fiú becsületes és őszinte, s a kérése nem valamiféle erőfitogtatás vagy tanult ismeret eredménye.
Most hogy Yama meggyőződött róla, hogy Nachiketa valóban kész megismerni ezt a tudást, így szólt hozzá: „Ó Nachiketa, miután mindent jól és alaposan megfontoltál, a vágy mindezen értékes és vonzó tárgyait visszautasítod, ami pedig mind a tiéd lehetne.
Te nem követed azokat a hiábavaló utakat, amelyek gazdagsággal kecsegtetnek, és amelyeken nagyon sok ember elvész. Ó, bárcsak sok olyan érdeklődő lenne, mint te.
A megnyilvánulatlan
Végül aztán… Yama a következő szavakkal fordult Nachiketához:
„A bölcs ember, aki önmaga megismerése által megismeri Istent, az Egyetlent, akit nehéz meglátni és megtapasztalni, a Megnyilvánulatlant, aki rejtve van, a szellemben lakik és a testben nyugszik – ez az ember valóban hátrahagyja az örömöt és a bánatot.
Az isteni Lényeg, ami mindennél kisebb és mindennél nagyobb, el van rejtve minden élőlény szívében.
Aki megszabadult a vágyaitól, az megpillantja az Önvaló magasztosságát az érzékek és az elme elcsendesedése által és megszabadul a fájdalomtól.”
Yama tehát kénytelen volt felfedni Nachiketa előtt a legmagasságosabb Tudást mondván:
„Ez a halhatatlan Önvaló nem érhető el tanulmány vagy meditáció által, sem pedig beszéd, hallgatás vagy hallás által.
Annak számára, akinek semmi más vágya nincs, mint az Önvaló megismerése, az Isteni Önvaló felfedi magát az Ő magasztosságában.
Ennek az Önvalónak a megtalálásához abszolút odaadás szükséges az Igazság keresője részéről és az Egyetlen Célra irányuló teljes elkötelezettség.
Az, aki minden kétséget kizáróan teljesen átadja magát, abszolút bizonyossággal tudja, hogy a Halhatatlan Önvaló mélyen önmagában él.
Az, aki felfedezi az isteni Önvalót a saját szívében, megtalálja a békét önmagában és a csendet keresi. Ez az ember a legmagasztosabb lényt látja mindenben, ami él és mozog.
Az Önvalónak ez a szolgálója eggyé válik az isteni Mindenséggel.”
A cél az Önvaló, a belső Lény, akit a személyiség nem ismerhet.
Amikor az ember szíve nyugalmat lel
A személyiség, aki a viszonylagosság része, már nem akadályozhatja többé a belső Lényt. Ez nem is lehet másképpen, mivel a nyíl és a cél nincs elválasztva egymástól. S ezáltal, miután a tanuló tudata alapos fejlődésen ment keresztül, kiderül, hogy a Halál Ura egy nagy bölcs, egy próbakő, és ugyanakkor egy barát a felébredés útján.
Ő a Teremtő és a Pusztító, a bölcs ember és az intelligens ember.
A teremtés és pusztítás elve arra a tényre ébreszt rá minket, hogy abban a világban, amit Hermész említ a korábbi idézetben, minden vadonatúj, ami a mi létünk esetében bizonyára nem így van. Mi úgymond megkristályosodott jelenségek vagyunk az örök oldékonyság világában, és ez az oka annak, hogy a mikrokozmosz, a pusztító és megújító erők segítségével, képes a belső szellemi Lénynek újra és újra egy új lehetőséget biztosítani a transzfiguráció hatalmas folyamata érdekében.
„A halál”, mondja Hermész, „bukásra és pusztulásra utal, de a világegyetemben létező dolgok közül semmi sem fog elpusztulni!”
Csak az összetett dolgok fognak alkotórészeikre bomlani, mivel ezek az alkotórészek önmagukban teljes egészek. Az ember valódi lénye nem összetett, hanem kívül esik az élet és halál világán, és mindig új.
Visszatérve az ember fizikai halálára, felmerül egy kérdés:
Ez azt jelenti, hogy soha többé nem érezhetünk szomorúságot, amikor valaki, akit nagyon szerettünk, meghal? Természetesen van fájdalom és szomorúság ott, ahol szeretet és ragaszkodás volt. A köztünk és az elhunyt személy között lévő energiakapcsolat megszakad és időbe telik, amíg ismét helyreáll. Ez a megszakadt kötelék olyan, mint egy seb, aminek időre van szüksége a gyógyuláshoz. Szeretni valakit vagy valamit és gyászolni az elvesztését, ezek mind időhöz kötött folyamatok, amelyek csak ebben a viszonylagos világban léteznek. A belső Lényünk azonban kívül áll és túlmutat a dolgok viszonylagos és összetett állapotán. Szeretettel szemléli mindazt, ami megjelenik és aztán újra eltűnik. A lélek tudja, hogy „a nagy veszteség érzését senki és semmi sem tudja pótolni, csak a Másik”, a mag-lény, aki nem viszonylagos. Ez egy teljes mértékben gyógyító és életadó felfedezés.
Yama és Nachiketa története az Upanishadokban a következő szavakkal végződik:
A bennünk lévő Másik olyan, mint a füst nélküli tűz.
Minden ember szíve mélyén rejtve él.
Ő az idő feletti egyeduralkodó. Uralkodik a jelenen, jövőn és a múlton.
Ő változatlan, mindig ugyanaz, és mindaz ami létezik, az Ő.
Mivel Nachiketa nem ismerte a halált, ám hajlandó és kész volt »meghalni«, ezért megtalálta az Egyetlent, Brahmát, saját magában és ezáltal megszabadult a szenvedéstől és a haláltól.
