Önmagamat kerestem,
és senkit sem találtam:
egy ismeretlent láttam.
Kutatni kezdtem,
mi vagyok,
és rájöttem, mi nem vagyok.
Amikor azt kutattam,
mások mit gondolnak, mi vagyok,
rájöttem, mi nem voltam soha.
Azt kerestem,
mi szeretnék lenni,
és rájöttem, mi nem leszek soha.
Sokszor elismételtem, hogy „nem vagyok”,
és minden alkalommal elhagytam magamból egy darabot.
Egy szeméthegy halmozódott fel.
Feneketlen mélység keletkezett.
Gyakran csodálkozva, kényelmetlenül,
keserűséggel néztem ezt a tökéletlen vákuumot.
Felmerült bennem a kérdés: a felszínességen,
jólneveltségen és jelentéktelenségen kívül
van-e bennem valami lényeges dolog?
Aztán egy napon rájöttem:
a létet keresve
a nem-létre találtam rá,
ami önmagában tökéletes,
tökéletességében alaktalan.
Megértettem ezt a sötét, csöndes és üres teret,
és magamhoz öleltem:
minden félelem és érzelem nélkül.
Sötétsége mélyén egy nap talán majd
megláthatom megcsillanni az örök fényt.
Az abszolút csendben
egyszer majd
meghallhatom a Csend Hangját.
Abban a csodás, nagyszerű pillanatban
megismerem majd Valódi Lényemet…
mert eddig, az Egésztől elválasztva,
sohasem voltam, nem vagyok, nem is leszek soha.
