Kathmandu völgye szokásos módon ködös volt, amikor a kis csoport elkezdett felmászni a Shivapuri hegy csúcsára, Shiva istennek, a pusztítónak a lakhelyére, aki megszünteti a tudatlanságot. Ez a hegy Kathmanduban (Nepál) van. Nem volt kitaposott ösvény, ezért a csoportnak kellett utat törnie az egyenetlen terepen. Egy bizonyos idő múlva a csoport hirtelen egy kis tisztáson találta magát – egy barlangszerű kiugró sziklával szemben, ahol tűz fénylett. Mögötte, az igen csípős reggeli hidegben egy meditáló jógi ült, aki csak egy ágyékkötőt viselt. A köd lassan elkezdett tisztulni és a nap is kezdett előbújni.
A csoport megállt és elcsodálkozott. A jógi azonban intett nekik, hogy menjenek közelebb, ezért – némi tétovázás után – megközelítették, „Namasté”-val üdvözölve őt. A jógi csendesen megkérte az érkezőket, hogy foglaljanak helyet a körülötte lévő fatönkökön. Csend volt.
Egy idő után a jógi megkérdezte tőlük: „Honnan jöttek, és hová mennek?” Ily módon egy beszélgetés vette kezdetét, ami azzal a kérdéssel végződött, hogy hogyan lehet megtalálni a megszabadulás ösvényét. „Hogyan tudunk megszabadulni a születés és halál kerekétől? Mi emberek, akik a világ forgatagában élünk, a városban a családunkkal és a napi gondjainkkal, szeretnénk tudni, hogy te, jógi, annyi év meditáció és magány után még mindig az úton vagy-e?”
Hosszas csend után a jógi válasza ez volt: „Kerestem az utamat és megtaláltam. Ne próbáljátok meg másolni vagy utánozni. Keressétek az utatokat a ti világotokban, keressétek az egész lényetekkel és meg fogjátok találni. Ugyanaz lesz-e mint az enyém, vagy másféle? Az utat mindenütt meg lehet találni és követni, csak ki kell nyitnotok a bennetek lévő ajtót.” Ezután csend lett.
A csoport megértette. Megkapták az üzenetet és tudták, hogy most már magára kell hagyniuk a jógit. Egy csendes „Namasté”-val elköszöntek és megtették a Shiva hegyére vezető utolsó métereket. A csúcson ragyogó napfény fogadta őket, a havas és jeges Himalája pedig szinte földöntúli szépségben sugárzott.
