Tudom, hogy az első lélegzetvételem óta kereslek
Sohasem hagytam abba.
A lelkem nem felejtett el, mindig szólt hozzám,
amióta kinyitottam a szemem e világ fényére.
Apránként már nem tudtam már figyelni… Elfelejtettem azt a hangot, azt a suttogást, ami egyre távolabb került…
Más hangok jöttek, erőszakosak, indulatosak…
Követtem őket a tapasztalatok útvesztőjében.
Anya és apa árvája. Egyedül.
Az elhagyatottságban, melyet minden eszközzel próbáltam betölteni.
De semmi sem vehette át a helyed.
Úgy kerestelek, mint ahogy a szarvas kívánkozik a tiszta folyóvizekre.
Szerettem volna szomjamat oltani a forrásodnál.
Istennek hívlak, az emberek azt mondták, hogy ezt a nevet adjam neked.
De nem tudom a neved.
Nem tudom, mi vagy.
Nem tudom, ki vagy.
Nem tudlak felfogni téged.
Mégis kereslek.
Mégis a szívem ismer téged.
Megtanultam az Életben szemlélni téged.
Megpróbáltam kikutatni a hatalmadat, az erőidet.
Arrogáns voltam a megismerésed iránti vágyamban, odáig menően, hogy a helyedbe akartam lépni.
Olyan akartam lenni, mint Te. Te akartam lenni.
A lelkem soha nem felejtette el eredetét, mindig szólt hozzám, mély nosztalgiát keltve bennem.
Most alázatosan szeretném kérni, hogy ne légy bizalmatlan bennem.
Nem akarlak birtokolni téged.
Nem akarom erőltetni a találkozásunkat.
Nem akarok közvetve, megtévesztéssel jutni el hozzád.
Csak azt akarom, hogy lakozz a szívemben újra, előkészítem neked… Várok rád.
