Thoreau egyszer azt mondta: „A világegyetem nagyobb, mint amilyennek látjuk”. S ez ránk is vonatkozik, mi is nagyobbak vagyunk, mint amilyennek látjuk magunkat. Mi azt hisszük, hogy különálló lények vagyunk. Bizonyos tulajdonságokkal, hibákkal és erényekkel, szemlélettel, érzelmekkel, viselkedéssel, szerepekkel azonosítjuk magunkat, azok szerint élünk és ez tesz minket földi személyiséggé. Eszünkbe sem jut, hogy valamivel többek vagyunk, nagyobbak és tökéletesebbek. A szellemlélek szintjén egyek vagyunk minden létezővel és a legmagasságosabb isteni elvvel, amit Egyiptomban Nunnak és Rának hívtak.
Tudatunk jelenlegi szintjén nem érezzük ezt az egységet, nem tudunk belőle élni, döntéseket hozni és aszerint irányítani az életünket, mivel nincs szellemlelkünk. A tudatunk egocentrikus éntudat. Ez az énközpontúság jellemzi a kígyótüzünket és ezért van az, hogy mindegyikünk önmagára összpontosít, önmagát látja a világ közepének. Még azokkal az emberekkel is ez a helyzet, akik az emberiséget szolgáló önzetlen humanistának hiszik magukat, akik a bántalmazottakért, gyengékért és betegekért dolgoznak. Azért nem ismerjük fel az önösségünket, mert még nem ismertük meg önmagunkat igazán.
Ezen sem fokozott erényesség sem fokozott ítélkezés nem segít, hanem csak a tárgyilagosságra való törekvés. Mi most ilyenek vagyunk – meg vagyunk fosztva a tudás fényétől, ami egy megfelelően működő koronacsakra eredménye lenne. Ezért jelentette ki Jézus együttérzően a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.”
Az egyiptomiak a modern, anyagba süllyedt ember tudatát Neftisznek nevezték. Ez a név azt jelenti: „vég, határ”, ahogy Plutarkhosz írja róla, „elérte a föld legtávolabbi határát” és „kezében van a rombolás ereje”. Vagyis ez a tudat oly mértékben belesüllyedt az anyagba, hogy ezáltal a rezgésszáma rendkívüli módon lecsökkent és nagymértékben elszennyeződött. Ezért, a gorgókhoz hasonlóan, lerombolja és meggyalázza az isteni harmóniát és rendet.
Neftisz Tyfon leánya és felesége, ami azt jelenti, hogy a sötétség, káosz, tudatlanság, szellemi anarchia és gonoszság eleméből született. Ennek az elemnek a feleségeként terméketlen maradt. Ez a bibliabeli Erzsébet meddőségére emlékeztet minket. Mindkét típus azt a tényt jelképezi, hogy a földi tudat isteni tökéletességre való törekvése kudarcra van ítélve.
A Neftisz név azonban „győzelmet” is jelent. Amikor a személyiségünk felismeri a tökéletlenségét, hiányosságát és zavarát és a szellemi dolgok felé fordul, csak akkor válik lehetővé a számára, hogy elkezdje a valódi spirális fejlődés útját. Ennek a fejlődésnek a jelképe a Neftisz és Ozírisz közötti szerelmi kapcsolat, melynek gyümölcse Anubisz a kutya-, illetve sakálfejű isten. A kutyafej azt a képességet jelképezi, hogy éjjel és nappal is jól lát. A sakál viszont egy olyan állat, amelyik bekebelezi a halott testeket, ami a halál és az újjászületés misztikus folyamatával hozható kapcsolatba. Neftisz és Ozírisz gyermeke, Anubisz az alvilág ura volt, aki elősegítette Ozírisz újjászületését. Ez azt jelenti, hogy őt tartották a földi személyiség azon nézetének, amelyik hozzájárul ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat, a sötét és komor helyzetünket. Ugyanakkor annak az erőnek is a jelképe, amelyik felismeri és megsemmisíti azokat a régi, halott dolgokat, amelyek nem szolgálják a bennünk lévő isteniség kifejlődését.
A szívünkben egy olyan tudatnak a magja van, ami különbözik a jelenlegi, földi tudatunktól. Ez a mag az egyetlen halhatatlan „atom” a lényünkben, korábbi isteniségünknek az egyetlen maradványa. Ez az atom sok emberben alvó állapotban van. Akkor ébred föl, amikor a tudatunk, miután számos inkarnáción és tapasztalaton ment keresztül, végül felismeri a saját meddőségét és sivárságát. Amikor érzi, hogy a sok próbálkozás ellenére mégsem érheti el a boldogságot, hiába ért el sok célt és sikert, mégis üres és egy másik világra vágyik, Istenre, és aztán érzi a saját tehetetlenségét, erőtlenségét és alkalmatlanságát arra, hogy önmaga megvalósítsa az istenivé válását. A Vízöntő kor sugárzása arra is szolgál, hogy felébressze ezt a tudatot, de senki sem tudja meghatározni, hogy egy adott emberben ez mikor történik meg. „A szél arra fúj, amerre akar, hallod a hangját, de nem tudod megmondani, hogy merről jött és hová megy. Így van ez a szellemben születettekkel is.” – mondja Jézus Nikodémusznak.
Amikor ez az elem felébred és a tudatunk a Szellem felé fordul, amikor az Istennel való kapcsolat válik a legnagyobb vágyunkká, akkor Neftisszé, illetve a bibliai Erzsébetté válunk – egy olyan termékeny földdé, ami gyümölcsöt hozhat. Elkezdjük felismerni, hogy többek vagyunk a mi kis énünknél. Hallgatni fogunk a szívünkre, ahonnan a „Másik” hangja hallatszik.
A görög mítosz azt mondja, hogy isteni segítség nélkül nem lehet megölni a gorgót. Meduzát Perzeusz győzte le Graeae és Athéné segítségével. Nekünk, modern „hősöknek”, szintén isteni segítségre van szükségünk, ha le akarjuk győzni a saját önző tudatunkat. Ezt a segítséget a boddhiszattvák, a világosság Testvérisége nyújtja a számunkra, akik Shambala vákuumában élnek.
Perzeusz úgy ölte meg Meduzát, hogy hátat fordított neki és abban a rézpajzsban nézte a szörny tükörképét, amelyet személyesen Athéné istennő tartott neki. Aztán szárnyas saruival (Hermész/Merkúr ajándékával) felemelkedett és levágta a szörny fejét. Nekünk is az isteni szeretet és bölcsesség fényében, amit Athéné pajzsa jelképez, kell megpillantanunk a saját egónkat. A hátat fordítás azt jelenti, hogy többé nem azonosítjuk magunkat a mi kis énünkkel. Hála Merkúr erejének és a gnosztikus világosságnak, képesek vagyunk megemelni a rezgésünket és levágni a kígyófejet a felismerés kardjával.
A lefejezés azt jelenti, hogy többé nem akarjuk jobbá tenni a földi személyiségünket. Mivel tudjuk, hogy nem tehető jobbá. Régi tudatunkat „Anubisznak kell felfalnia”. Az úton lévő zarándok nem lehet különálló lény. Be kell olvadnia. Eggyé kell válnia a mindent átható isteni szeretettel. Tehát nem arról van szó, hogy „nagy emberré”, „nagymesterré”, „guruvá”, „példaképpé”, „szentté”, stb. váljunk. Nekünk Csenddé kell válnunk. „Boldogok a szelídek, mivel ők öröklik a földet”, ami azt jelenti, hogy megszelídítik a saját személyiségüket és alárendelik magukat Istennek.
Néha a fejlődés iránti vágyunk paradox módon olyan vágy, ami elválaszt minket Istentől. Ez történik, amikor önkéntelenül a saját dicsőségünkre vágyunk. Amikor úgy gondoljuk, hogy szellemiek, szentek, jók és jobbak vagyunk, akkor az úgynevezett „sprituális egónkat” hízlaljuk.
Az ösvény kulcsa az elfogadás. Elfogadni mindent zúgolódás, lázadozás és ítélkezés nélkül. Más dolog az ítélkezés és más dolog a különbségtétel. Meg kell látnunk, hogy mi a világosság és mi a sötétség bennünk, mi az, ami a földi világra vágyik, és mi az, ami Istenhez fordul. Ami pedig sötétség bennünk, azt szét kell oszlatni, oda kell adni Anubisznak, hogy felfalja. Viszont nem szabad elítélni és megbüntetni magunkat. Szelídnek és türelmesnek kell lennünk önmagunkkal éppúgy, mint másokkal. Amikor megítéljük önmagunkat vagy másokat, zajt keltünk, gyarapítjuk a kígyók számát a fejünkben, újabb képeket alkotunk önmagunkról. „Elménk a valóság gyilkosa” és „a tanítványnak meg kell ölnie a gyilkost”.
Agyunk elképzelései a gondolatok kitaposott útja, egy útvesztő, amelyben régóta bolyongunk fogolyként. Ezek miatt a kitaposott utak miatt keringünk a saját tapasztalataink hálójában. Képesek vagyunk megszabadítani magunkat saját sorsunk áldatlan körforgásából, megtörhetjük az inkarnációk folytonos láncát. Megszabadíthatjuk magunkat a „szabályszerűségtől”, amiről Van Gogh azt mondta: „A szabályszerűség egy kikövezett út: kényelmes járni rajta, de nem nőnek rajta virágok.”
A „virágok” a csendből születnek. A csendből egy olyan út keletkezik, amin eddig még senki sem járt. Ez az ösvény Isten, aki mindazokban újjászületik, akik megölik, elcsendesítik, eltüntetik a kis énjüket minden nap, lépésről lépésre.
Tehát „ne járjuk az utat, hanem magunk legyünk az út.”
Isten azt várja, hogy a virágokat csodáljuk meg, amiket küld nekünk.
Ne tölts időt virágok szedésével, hogy megtartsd azokat,
csak menj, mindenütt fogsz találni virágokat az utadon.
A sötét felhők a menny virágaivá válnak,
amikor a fény megcsókolja őket.
Az edényben tisztán csillog a víz,
A tenger vize azonban sötét.
A kicsi igazságnak világosak a szavai,
A nagy igazságot nagy csend követi.
A halott szavak pora rád tapad.
Mosd meg a lelked a csendben.[1]
[1] Rabindranath Tagore: “Eltévedt madarak”, 26, 102, 249, 176, 147 versek
